Évfordulók

Költészetünk egyik nagy klasszikusa, Berzsenyi Dániel (1776-1836) kétszázharminc esztendeje látta meg a napvilágot. A felvilágosodás és a romantika közötti korszak jelentős poétája egyik méltatója szerint "az élet és a művészet oly nagy konfliktusait élte át védtelen, kifinomult lélekkel, hogy nemcsak ódai szárnyalású és gyengéden hajlékony nyelvében teremtett új, drámai izzású lírát, hanem életét is egy nagy sorsdráma lenyűgöző nagyságú főszereplőjeként élte át". Magányos óriásként, vidéki birtokán gazdálkodva írta ma már archaikus nyelvű, mitológiai képekkel teli, veretes verssorait, amelyek az ókori klasszikus költészet továbbélését példázzák. Ódák magasába szárnyaló emelkedettség és melankolikus életérzés hatja át férfias énekeit. Ódáiban és kortársaihoz címzett verses leveleiben - bölcselkedő episztoláiban - a honszeretet daliás erénye, a józanság istenibb szava és a napóleoni háborúk idején megnyilvánuló szabadságvágy éppoly hangsúlyos, mint honfitársai ostorozása, a bűnnek koronás hatalma elleni tiltakozás. "Forr a világ bús tengere", adta meg kora alaphangulatát, hangsúlyozva, hogy "Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat". Szenvedélyes, ám kiábrándult lírájában hol boldog megelégedés tölti el, hol az emlékezet repdező szárnyain borong, merengésre készteti a múló idő, a közelítő tél. Ma is érvényesek tűnődő gondolatai: "Végtelen lenne a nép ereje, ha egyítve s mindenkor cél szerint használtatnék...Vadság szaggatta külön az embereket, s a kultúrának legfőbb célja: azokat egyesíteni."