Egy rádióinterjúban költőnek és katolikusnak vallotta magát a 85 éve született Pilinszky János (1921-1981). A líra és a hit határozta meg a XX. századi magyar költészet egyik óriásának életfilozófiáját. Egész költői életműve elfér egy kötetben. Végsőkig letisztult szűkszavúsággal, biblikus tömörséggel formált versein hosszasan dolgozott. Görgey Gábor említi, hogy "irdatlan lassan írt, szótagról szótagra kalapálta verseit". Kortárs kritikusai a hiány költőjének, szenvedő misztikusnak nevezték. Lator László szerint "...legtöbb verse mögött az éber, már-már személytelen figyelem rögzítette helyzetek, képek, más-más idejű emlékek tömege gomolyog. Kevés olyan izzóan spirituális, mindig a maga forró belső világára figyelő költőnk van, mint ő. A lázas elragadtatás nemcsak költészetének, hanem köznapi énjének is úgyszólván állandó életformája volt." Rengeteget tud az örökké tartó pillanatokról, a mélyvilági kínról, a "plakátmagányban ázó éjjelek"-ről, az irtóztató hétköznapokról. Ismeri a szerelem sivatagát, a lüktető örömöt, a "mélypont ünnepélyé"-t. Önmagát és az embert a létezés perzselő-emésztő kínjainak odavetett kreatúrának tartja, akit "Minden lélekzetvétel megsebez, / és leterít valahány szívverés." Ikonszerű képekbe, kimerevített pillanatokba rögzíti hallatlan feszültséget árasztó, kozmikus gondolatait, amelyeket utolsó éveiben vers-szálkákká formál. Lírájában a végletes lelkiállapotok, az apokaliptikus látomások, a kiszolgáltatottság mellett a létezés öröme is felujjong: "Kimondhatatlan jól van, ami van."
