Évfordulók

Abszolút költőnek nevezte egyik nagy pályatársa a száz esztendeje született Zelk Zoltánt (1906-1981). A ritka poéták egyike, akinek kezében minden valódi költészetté vált. Összes életélményét verssé formálta: "Felhőkből verset építettem. / Mindenből verset" - vallotta már ifjúkorában. Költeménnyé vált a gyermekkor utáni nosztalgia, a szegénység, a birkózás a magánnyal, a megtalált boldogság. A munkaszolgálat pokla után, az ötvenes években tévútra került, pártos költőként írta a hűség és hála énekeit. Naiv hitéből ocsúdva született Felelj, ha vagy! című, fájdalmas kétsorosa: "Szélfútta levél a világ. / De hol az ág? de Ki az ág?" Az 1956-os forradalom után bebörtönzött Zelk Tűzből mentett hegedű című kötetében - Vörösmarty Vén cigányának nyomdokán - lírájának csúcsára emelkedett. Váratlanul meghalt feleségétől a magyar irodalom egyik legmegrendítőbb siratóversével, a Sirállyal búcsúzott. "Nem láthattam holt arcodat. / Kifosztották a gyászomat." Didergő magánya, szerelemkeresése, íróbarátai emléke, miközben "lerongyolódott róla a férfikor", meszelt égbolt alatt, bekerített csöndben, álmok perzselt pilleszárnyán mind-mind poézissé változott. Öregkorában, hosszú betegsége idején is gyakran "kigyulladt a versek bokra", fájdalmasan szép őszikéket alkotott. Kortársa, Hegedüs Géza szerint "Nehéz kevés szóval jellemezni túl színes, túl bohém, mindig érzelemmel teljes, egyszerre lelkesedésre és állhatatosságra képes természetét. Szeretetre méltó, kedves embernek, istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt."