Évfordulók

Farkaslakán Tamás Jánosként anyakönyvezték a 110 esztendeje született Tamási Áron írót (1897–1966). A már életében nemzeti klasszikussá vált művészt Németh László székely Homérosznak, Sütő András minden korok legnagyobb erdélyi írójának nevezte. Harmincévesen már az erdélyi magyar irodalmi és szellemi élet vezéralakjaként tisztelték. A mesék és az ugratások világában éppoly otthonosan mozgott, mint a városokban vagy Amerikában. A vallás és a misztikum a valósággal egybefonódva hatott képzeletére, és így jelent meg novellákból, színművekből, regényekből és önéletrajzi írásokból álló életművében. A pályatárs Illés Endre szerint „…bátorító, életet megszerettető író, aki mindig bizakodó mítoszokat varázsol szorongásainkból, jó hírt hozó ifjú hősöket vezet elénk a megtántorodó reménytelenségből. Az ő valósága – a valóságos világ fölött – úgy gomolyog, alakul, pillanatonként újraformálódik, mint a szélben megrebbenő füst vagy felhő. Teremtményeit láthatatlan szálak kötik a naphoz, holdhoz; folyói és állatai soha nem hallott nyelven beszélnek; beszakad a test és a lélek elválasztó hártyája; a szépségnek az a feladata, hogy belerontson minden rontásba. A műfaj, amit végképp meghódított: a novella. Az új bordázatú novella, Bartók zenéjének és Egry festményeinek testvérműfaja.” Hegedűs Géza az Ábel-trilógia mesterét tündéri bájú írónak látta, akinek a „…szemén keresztül a valóság mesevilág, nála a sötétség is tündérfényekkel világít. Nála minden agyafúrt székelységgé válik, de az ő székelysége maga az ezerarcú emberiség.”