Jeles napok

Az őszi napéjegyenlőséget (szeptember 23.) követő tiszta hegyek napján (szeptember 26.) a közösségek – a nyári időszak lezárásaként – időt szentelnek az erdők, hegyvidékek megtisztítására, élő környezetük rendbetételére. A már-már rituális tevékenység ősi hagyományunk továbbélése. A hegy, az égbe nyúló csúcs számos nép mitológiájában az istenek lakóhelye. A palóc hagyományban Krisztus égbe emelkedésekor keletkeztek a hegyek, amint a föld az Isten fia után ment. Keleten az istenek hegye a templomok előképe. Népmeséinkben az égig érő fa az eget és a földet összekötő világfa, a kereszténységben Krisztus keresztje. Ősi hagyományunkban a „hegyre hágás / lőtöt (lejtőt) lépés” szakrális út, a kereszténységben a keresztút felvállalása, amely által megtisztul, tudatában újjászületik, áldozatvállalásával „beavatottá” válik az azt végző személy vagy közösség. Sinka István Napimádó című versében ezt így örökítette meg: „Állok fenn a hegyen, s bámulom a hajnal tündöklő zászlaját, a győzelmes piros fényt… S amíg meglengetem hószín palástomat, s roppant kövekre forró vért locsolok, a felkelő nap fénye, mint égi kegy, szétterül. Rügyek pattannak szét, és zengő akkordokkal búg a forrás orgonája: a legtisztább zsoltár. Aranysarumat ekkor fölcsatolom, és indulok a hegyről le véreimhez, és viszek a lányajkakra lángerejű csókot, az anyák mellére forró, édes tejet, a fák rostjaiba gyümölcstermő erőt, és viszek az én véreim földjére a bronzkarú aratóknak millió, fénylő, tengernyi búzakalászt.”