Évfordulók

Nagy eszmék lelkesítették a nemzet koszorús poétáját, a 185 esztendeje született Petőfi Sándort (1823–1849). Ma is igaz Szerb Antal véleménye: „Neve a magyar tudatban egyértelmű a költővel. Ő az a költő, akinek a képe a legerősebb és a legigazabb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni.” A jó öreg kocsmáros szilaj, bolond fia új hangot hozott a magyar irodalomba. Líránkat megújította természetes hangú, az élőbeszéd közvetlenségét tükröző, pátosszal és humorral egyaránt teli verseivel. Végletes, felfokozott érzelmek hálójában, ujjongó öröm és komor bánat között születtek remekművei: a lírai dalok, a zsánerképek, a szerelmi vallomások, a forradalmi versek, a János vitézről, Bolond Istókról, az apostolról szóló elbeszélő költemények. „A korláttalan természet vadvirága” – ahogy önmagát nevezte – lelkesedett az aranykalásszal ékes rónaságért, a pusztáért. Ugyanilyen hőfokon égett benne a hazaszeretet, a szabadságvágy és a szerelem érzése. Öntudatosan vallotta: „A költészet szentegyház, ahová belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad.” A köztársaság híve imakönyvként forgatta a szabadságháborúk történetét. Lángoszlopként hirdette: a néppel tűzön-vízen át. A Nemzeti dallal nyomatékosította, itt az idő a függetlenség kivívására. Sóvárgott arra, hadd tehessen az emberiségért valamit. Lantját, kardját, majd az életét is a szabadság oltárára helyezte. Huszonhat évesen sorsával példázta, hogy „a hazáért halni legnagyobb boldogság ezen a világon!”