Évfordulók

Ifjúkori vándorévei során megjárta az élet mélységeit a 140 éve született Alekszej Makszimovics Peskov (1868–1936), akit Makszim Gorkij néven ismer az irodalom. A Keserű álnevet használó író korán árvaságra jutva megismerte a nyomort, dolgozott cipészinasként, hajókuktaként, hordárként, szentképfestőként, rakodómunkásként. Élményei, tapasztalatai később számos alkotása témájává váltak. A csaknem minden műfajban igen termékeny művészt az orosz irodalom nagy hagyományainak folytatójaként, majd az első szovjet klasszikusként tartja számon az irodalomtörténet. Hosszú vándorlásai során szinte feltérképezte az orosz lélek rezdüléseit. Alakjai felé szeretettel és együttérzéssel fordul. Korai korszakának jellegzetes alakjai, „a volt emberek”, a mezítlábasok lelkében nem alszik ki a vágyakozás a méltóbb élet felé, valami jóság még a legelvetemültebbek lelkében is pislákol. Ahogy Az éjjel menedékhely című drámájában elhangzik, az író hitvallásának a mottója is lehetne: „Tisztelni kell az embert, nem sajnálni. Nem megalázni a sajnálkozással.” Gorkij hitt az élet szépségében, az emberi méltóságban. A romantikus pátosz, a szabadságvágy írásaiban később a forradalmár hit propagandisztikus elemeivel keveredett. Életműve ezt meg is sínylette, a szocialista realizmus első alkotása, Az anya című regénye elismerést és bírálatot egyaránt hozott. Utolsó éveiben egyszerre volt a Szovjetunió legismertebb írója, de a rendszer foglya is. A házi őrizetből a tüdőbeteg művész nem szabadulhatott, halálának körülményei máig tisztázatlanok.