Évfordulók

Költő fiaként született 95 éve Nagyenyeden Jékely Zoltán (1913–1982) író, költő, műfordító, a Nyugat harmadik nemzedékének jeles tagja. Apja, Áprily Lajos a harmincas évek végén a gyermekei jövője érdekében települt át Magyarországra. Jékely magyar–francia–művészettörténész szakot végzett, majd bölcsészdoktor lett. A XX. század tragikus életérzéseitől tépett, gondolatgazdag, érzelmektől túláradó költészetét önelemző hajlam, filozofikus hangulat jellemzi. Hangvételére egyaránt hatott az erdélyi népköltészet és a nyugatos költők stílusa. Szülőföldjétől, Erdélytől lelkében soha nem szakadt el. Gyötrelmes történelmét és az elvesztett otthoni tájat nosztalgikus verseiben siratja: „Az én szárnyamat sűrű lép: / vértől sötét erdélyi sár dagasztja.” Az eszeveszett világ dzsungelében versek csillagtornyába vonulva vagy a természet világában gyönyörködve egy életen át küzdött a múló idővel, az Idősárkánnyal, mint „örök honvágynak árva foglya, / világ-csodáknak koldusa.” Költőtársai nagyra értékelték összetéveszthetetlenül egyéni hangját, versei látomásos álomvilágát. Nemes Nagy Ágnes vallotta: „A nagy énekesek aranyhangja az övé, egyszerre áttetsző és testes, mintha északi dallam szólna déli bariton hangon.” Lator László szerint „neki a világ tele volt eligazító és fenyegető jelekkel, angyali és démoni suttogással. Költészetének talán abban van a legnagyobb ereje, hogy a két szólam: a sokformájú anyag gyönyörű tündöklése láttán felgyúló érzéki mámoré és az iszonyú időmélység és a halál színe előtt álló ember szorongásáé nem nyomja el, inkább felerősíti egymást.”