Jeles napok

A tánc világnapján (április 29.) Sinka István gyönyörű versével idézzük fel azt –  a Kaukázusban ma is élő – hagyományt, amikor a temetetlen, megcsúfolt holtaknak tánccal adták meg az övéi a végtisztességet: „Egyszer volt szép anyám tánca, / mikor kendőjét gyepre hányta, / a Korhány vizénél, Pusztapándon / s bokázó lába pásztortűznél, / öles apám örömére / szállt, mint illat a virágon. / De gyönyörű lábán víg figurát / eredő táncába ő se vitt, / csak mutatta ringó mozdulattal / halálba járó őseit. / Mert ugyanaz sírt fel a flótán, / hogy meghaltak azok ima nélkül, / nagy szakállal, akasztófán. // S hajnaltájon, lengő szélben, / hogy fény nyílott két nyárszemében, – / elébe raktak tíz szál gyertyát, / hat másikat meg karikába – / S közöttük anyám ott sugárzott, / s kis csizmája lángot vert át. / Az ősi ritmust pásztorok fütyülték... / És kettő-kettő felállott szélrül / jelezve, hogy a csúfolt ős / szép feje most halálba révül. / S a holtak szemét, ahogy lezárták: / ezt a sirató örök búcsút / a nyárfák alatt már öten járták. // Akkor meg mikor sírt nyitnak, / közéjük lendült hatodiknak / apám is, kinek lépteit / úgy mérte az öt táncoló, / mint, ki utolsó fordulattal / az egész műbe értelmet vitt…/ Mikor a gyertyák porig égtek, / még anyám eljárta a végét: / egy szál virág körül koszorút táncolt … / A juhászok meg már csak nézték, /  hogy az égen hold ballag át, / és csudálja nagy fehér szemmel / anyám lábán a balladát.”