Jeles napok

Amikor 1920. június 4-én délután fél 5-kor Trianonban aláírták a hazánkat feldaraboló szégyenletes diktátumot, Kós Károly, a nagy erdélyi polihisztor ezt írta: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; ... egy nyitott kaput becsaptak, hogy legyen zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: miért.” Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban eszelősen sír: „Száraz nyelvem kisebzett, / égő fejem zavart. / Elindulok, … / hogy felkutassak minden magyart. / Székelyek, ott a bércek sziklamellén, ... / Magyarok, ott a Tisza partján, / Magyarok, ott a Duna partján, / ... ott, a tót hegyek közt / s a bácskai szőlőhegyek közt, / üljetek mellém. / … Ti eztán születők s ti porló csontú ősök, / ti rég halott regősök, ti vértanúk, ti hősök, / üljetek mellém! / Ülj ide, gyűlj ide népem ... / ó népem, árva népem!” Aztán lecsillapodva, a Tükör előtt című versben: „Ezentúl immár célja van, hogy élj: / Hirdesd testvéreidnek ... , / hogy csak az marad alul, / ki önmagát elejti és lehull. /…/ Jöjj szent gyalázat, gyógyító alázat, / belül munkáló küzdelem: egész / kicsiny téglákból rakni föl a házat! /…// Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol / az ismeretlen kéz. … / templomot épít, meghitt házikót, / - s tán minket edz és bennünket kovácsol / kemény acéllá, tűzben izzított / pengévé s rája vési rendelését: / Te gyógyítod meg a világ kelését!”