Évfordulók

Társtalan lángelmeként tekint az utókor a 155 esztendeje született festőre, Csontváry-Kosztka Tivadarra (1853–1919). Tagadhatatlanul különc figura volt a modern magyar piktúra egyik legeredetibb alakja. Saját kor- és pályatársai sem megérteni, sem megismerni nem tudták későn indult, küldetéstudattól izzó művészetét és gondolkodásmódját. Az iglói gyógyszerész – mint önéletrajzában írja – 1880-ban rejtélyes égi hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnál.” A sugallatnak engedelmeskedve elhatározta, hogy festő lesz. Magáról úgy vélte, „egész élete egy láthatatlan Teremtő erőnek van kiszolgáltatva”. Autodidaktaként kezdte, festőiskolákba járt, híres múzeumok anyagát tanulmányozta. Negyvenévesen alkotta első olajfestményeit. A magányos, nagy utazónak európai és közel-keleti élményvilág, 16 alkotó év adatott, utána téveszméi elhatalmasodtak. „Isten szörnyetege, a Nap fia”, ahogy Nagy László nevezi, megfestette a füstölgő Etnát, a nápolyi naplementét, a mosztári tavaszt, a hortobágyi vihart, a kairói estét, a jeruzsálemi panaszfalat, a taorminai görög színház és Baalbek romjait, a libanoni cédrusokat, Mária názáreti kútját. Vásznait csodálatos színvilág, természetközeliség, egyéni szimbólumteremtő erő jellemzi. Kora egyetlen művészi irányzatához sem tartozott. Az emberi lét egyetemes kérdései, a lélek és a külvilág ellentmondásai foglalkoztatták, amelyek kozmikussá nőttek festészetében. „Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból, / törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.”