A szeptembert, annak is a 12. napját Európában alighanem a németek tartják a legtöbbre: a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország vezetői ugyanis e napon írták alá azt az egyezményt, ami lehetővé tette a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság egyesülését. Az idősebbek természetesen még élénken emlékezhetnek a második világháborút követő évek egyik legfurcsább lépésére: az addig egységes Németországot kettéosztották a nagyhatalmak, s az úgy is maradt egészen 1990 szeptemberéig. Ezt számolta fel az a szeptember 12-i döntés, amiben nyugati határszakaszaink drótkerítéseinek lebontásával és a nálunk várakozó NDK-s turisták Ausztriába engedésével mi, magyarok is szerepet vállaltunk. Amúgy szeptember napjai korántsem csak derűt meg fényt ontanak ránk. A régi Rómában például a hónap 13. napja kimondottan szerencsétlen hírben állt, ami ellen csak úgy lehetett védekezni, hogy az ember szöget vert a falba. Nálunk, Magyarországon a hónap utolsó napjával volt tanácsos vigyázni: ezen a napon nem ajánlatos vetni, mert a vetés zöld marad, és nem érik be. A magyar költőket is élénken foglalkoztatták az esztendő e napjai, számtalan versük beszél erről. Tóth Árpád felejthetetlenül szép sorai is erről tanúskodnak: „Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, / Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, / S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, / S róluk a szénaillat meghalni visszatér? / És fájt-e, amíg a nyárfát nézted révedezve, / Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér, / S hogy édes életednek újra egy éve veszve, / Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?”
