Enyveskezű ovisok

Majd a gyors leltár során kiderült, hogy lába kelt a pénztárcájának! Riadtan hívta a többieket egy gyors rovancsra, mivel úgy vélte, besurranó tolvaj járhatott az intézményben.
Idegen látogatónak azonban se híre, se hamva nem volt, így a gyerekekre terelődött a gyanú. A házi vizsgálódás során két fiú és két kislány került a képbe, és mivel a kár nem volt bagatell – több mint harmincezer forint vált kámforrá készpénzben és bankkártyában –, a rendőrök is színre léptek. A hatósági  szigor aztán megtette a hatását: kiderült, először két kislány osont be az oviba az udvarról, míg a többiek bőszen rúgták a lasztit, és az egyik táskából kiemeltek egy bukszát. Ezt aztán büszkén mutogatták a társaknak, ami arra bátorított egy kissrácot, hogy ő is próbát tegyen. Neki is sikerült az, ami a lányoknak, ő a zsákmányával a kerítéshez sietett, és kiadta egy „nagyfiúnak”, akit azóta is keres a rendőrség. A lányok szerzeménye az otthoni szekrényben landolt, ez rejtette a bankkártyát is, melyről hamarosan húszezer forintot emelt le valaki. Nyilván nem  a gyerekek. Természetesen a felnőtt érintettek bőszen tagadnak, hiszen betéve vágják azt a paragrafust, amely szerint a gyerekkorúak nem büntethetők, így csak a gyanú árnyékát sem hagyják magukra vetülni. A rendőrség azért nyomoz, jóllehet, az északi végeken lenne más dolga is.
A törvénytisztelő polgárok pedig eltűnődnek azon: miként válhattak az oktatási intézmények a bűncselekmények hadszíntereivé? Ha a gyerek nem büntethető, a szülőn nem lehet számon kérni utódjának viselt dolgait? Azt hiszem, a gyermekkriminalisztika egy mérföldkövet haladt meg: rendőrök elé citált ovisokról eleddig még nem szólt a fáma. Az élmény nyomasztó teher lehet később a négy apróságnak. Vajon a család mindebből mennyit érez?