Évfordulók

Szekszárdon született 125 éve a Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja, a költő, író, műfordító Babits Mihály (1883–1941). XX. századi irodalmunk egyik legnagyobb tekintélye volt, nemzedékek összefogója és példaképe. Korai versköteteiben a csengő rímek mestere bravúros formaművész: fájó, fázó lelkét álmok síkos gyöngyeivel borítja. A soha-meg-nem-elégedés himnuszát zengi a „vasárnapok bús álmodója, a mord novemberi ember”, ahogy magát nevezi. Saját érzéseit elemzi főként, hiszen erről tud a legtöbbet: „Szenvedélyes szenvedély korcsolyája lelkem”; „fájni születtem, ki dalra születtem.” „Magányosság vitéze, / magam ellen vitéz, / barangoló borongó, / ki bamba bún borong, / borzongó bús bolyongó, / baráttalan bolond.” Az első világháború megrázó élményei után eljut a nyugtalanság völgyébe. A békevágy, a közösség keresése lesz úrrá a magány hangján. Költői hitvallása keserű: „a líra elhal, néma ez a kor”. Érett férfikorában már versenyt fut az esztendőkkel: bölcsebbé lesz költészete, hangja a klasszikus szigorúságig egyszerűsödik. Ars poeticája egyértelmű: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.” A Nyugat főszerkesztője, a magyar literatúra vezéralakja szellemi és írói nagyságával vívta ki ezt a rangot. Alig túl az ötvenen érte el a betegség, amellyel a Jónás könyve szerzője leszállt „a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe”. „Már csak egy nyaláb testi fájdalom”, amikor a gégerák elvitte. „Nagysága példa. És magasság. / És szédület. Szivet dobogtató” – siratta Radnóti Miklós „az élő Mértéket”.