Jeles napok

Túl vagyunk Szent Andráson, leestek az első havak, beszorultak a kint háló pásztorok, a mai kor embere felállította az első sátorgarázsokat – mi jöhet hát? A Mikulás, természetesen, december 6-án vagy az arra virradó éjszaka. Jön is hál’ istennek, kinek így, kinek úgy, de jön. Minekünk annak idején úgy jött, hogy nagyapánk felvett egy kifordított bundát, jól ránk ijesztett, aztán felhajtott egy pohár bort, majd az egész família átvonult az öccséhez, Miklós bátyánkhoz. Ott is volt bor, s persze nóta is. E névnapokon tanultam meg többek között azt, hogy „Kimegyek a doberdói harctérre”, meg azt, hogy „Zeng a kürt, Kolozsvár visszatér”. Szép idők voltak. A Mikulás, avagy Szent Miklós püspök amúgy a IV. században élt a kis-ázsiai Myra városában, ahol hamar a nyugati és a keleti egyház kedvelt szentje lett. Emlékét helynevek, templomok, személy- és családnevek őrzik. Miklós püspök csodáiról, jótékony cselekedeteiről sok-sok legenda maradt fenn. A Kárpát-medence falvaiban ismert volt a Mikulás-járás, ami eredetileg középkori diákhagyomány volt. A Miklós-napi ajándékozás általánosan ismert szokás, de falvainkban csak a XX. század elején, városi mintára terjedt el. A harmincas években a kicsik cipőibe krumplit vagy cukorkát tettek. Az ajándékozás szokása napjainkig él. Az időjárással kapcsolatban a bukovinai magyarok úgy tartják, hogy ilyenkor már jön a havazás:
Miklós megrázza a szakállát.

A Mikulás és társai néveredetéről az Anyanyelvi őrjárat rovatunkban olvashatnak