Akinek Ady őrizte a szemét

Róla és neki írta Ady utolsó vallomásait a halál árnyékában járó szerelemről: „Óh, véremből véredzett büszke vér, / Bora közös hitünknek, / Lyánykóm, testem, urasztali kenyér.” Őt nevezte élete új, legsorsosabb hajójának, drága, kicsi társának. „Mi-kettőnknek nem lesz soha másunk”, „Te vagy ma mámnak legjobb kedve” – tette az asszony elé az öregedő, beteg költő verses hódolatát. Az érzékeny, sokat vitatott szerepű és tehetségű nő Életem könyve címmel megírta visszaemlékezéseit. Verseiből kiderül, már fiatal lányként sem hétköznapi férfi mellett akarta keresni a boldogságot. Sikerült is meghódítania Adyt, aki 1915-ben elvette. Ebben az évben írta a férjéről: „drága, félelmes, szent, kegyetlen, / de megható vagy, de egyetlen!” 1931-ben így gondol vissza rá: „Nem hasonlíthat senkire, / sem a szeme, sem a szíve, / kínból halálba szépült szája, / sem az áldása, sem az átka – / mert a Csodának nincsen párja.” Erősen szubjektív, önelemző női líra a sajátja. Kalandkereső, bús játékhercegként „meghalt minden hétköznapon, / lánggal égett ünnepnapon”. A szenvedélyes, kacér, szeretni vágyó Csinszka előbb Babits Mihállyal képzelte el a jövőjét, majd férjhez ment Márffy Ödön festőművészhez, aki pasztellszínű, csodálatos portrékat festett róla. Utolsó arcképén messzire néz, mintha sejtené a korai halált. Csinszka életműve töredék maradt, mert negyvenévesen váratlanul agyvérzésben meghalt.