Olaszliszkáról jöttem

Hogy most gondolatban beköltözöm egy faluszéli roma házába, ahol az ablak széttépett nejlonzacskó, és belehallgatok az éjszaka csöndjébe akkor, amikor már széthúzzák a lopott áram két drótját, hogy sötét legyen, hallom, amint különös folklór születik. A világ onnan nézvést egy hadszíntér, drótakadályokkal, melyekben akár áram is lehet, taposóaknákkal, fegyveres ellenséggel, akiket a rendőrök, kommandósok testesítenek meg, no és a Gárda… Itt már nevek sorjáznak áldozatokról, akik felmagasztosulnak, akár a muszlin világ öngyilkos merénylői, példájukon „hősök” születnek, elhatározások fogannak, és legközelebb, mikor kivonul a helyszínre a „yard”, már öntudatos ellenségként várják őket. Mindenki kreál a rendőr elleni háborúhoz privát okot, börtönben ül a bratyó, a fater, a keresztapa, ez pedig a családban akár magyarázat is lehet a szétvert járőrkocsira, a tokból kikapott pisztolyra, melyben hét lőszer lapult, szerencsére nem volt csőre töltve, így amikor a tettes a rendőrökre fogta, még nem volt tűzkész állapotban. Van magyarázat a megvert tanárnőre is, aki szintén a lelki drótakadályon túl teszi a dolgát. Ott, este, a fülledt melegben kommentálták a választást is. „Ezek győztek!” – mondta az, akire hallgatnak a többiek, és ezzel tovább magasodott az őket körülvevő képzeletbeli fal, mert mindenki tudta, kik ezek az „ezek”.

„Roma vagyok, Olaszliszkáról!” Szeretném látni az arcát annak a munkaadónak, aki áruterítőt keres a boltjába és ezzel a belépővel ajánlanám magamat. Valahol húzni kellene egy tűrésvonalat, amihez az lenne írva: „eddig, és ne tovább!” Ennél a jelnél sorakoznának fel a jogvédők, akik most szolgálati autóval zúgnak a helyszínre, és már félúton beazonosítják a sötét terepjárót. Ide kellene állni, mint rajtvonalra, a hivatásos rendcsinálóknak, a rendpárti romáknak, és vigyázni, hogy senki át ne lépje. Merthogy ami azon túl van, az az emberi élet mindenhatósága, a magántulajdon szentsége, a köznyugalom érinthetetlensége. Álom? Az, de álmodni csak merészet szabad!