A nemzeti szolgálómester

A szülői ház hazafiasságra, erkölcsösségre és vallásosságra nevelte. Hitét, eszméit megőrizte, a humánumot minden írásában hirdette a XX. századi magyar próza kiemelkedő alakja, legnépszerűbb íróink egyike. Pályakezdőként került Szegedre, s több mint harminc esztendőn át, haláláig a Szegedi Napló újságírójaként dolgozott. Közben évekig a könyvtár és a múzeum igazgatójaként, régészként is tevékenykedett. Rengeteget írt, minden műfajban otthonosan mozgott. Gyermek-, ifjúsági és szépirodalmunk egyik legtöbbet forgatott szerzőjét tehetsége és szorgalma vezérelte. Meséiben, regényeiben szokatlan hangon, a szegények oldaláról tárja fel a történelmet. Varázsos hangon, a szeretet és az emlékezés nádihegedűjén és körtemuzsikáján idézi gyerekkorát, vési olvasói emlékezetébe Dióbél királyfi, Mindenki Jánoskája, Küsmödi Kelemen, Tilinkó, a kis bicebóca, Titanilla, Hannibál tanár úr alakját. Írói hitvallása, örök témája egyszerű és magával ragadó: „Nincs boldogság ezen a földön, csak annak, aki embertársait szereti.” Hitt az emberben: „Szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon.” Hegedüs Géza szerint „tudta, hogy mindaz, amit tesz: a lélek építése. Hiszen tanította és gyönyörködtette az embereket.” Élete végén „nemzeti szolgálómesternek” vallotta magát.