Ég a napmelegtől a kopár szík sarja

Voltak, akik rajongtak érte, voltak, akik tartottak tőle. Márai Sándor az utóbbiak közé tartozott. Így írt a júliusról: „Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű. A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitatkoznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák. A város savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan készül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal, ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészséges és üde illatával lélegzik.” Az Alföldön született Arany János viszont szerette. Ki ne ismerné a Toldi híres sorait: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.” E hónap szülötte a magyar képzőművészet talán legrejtélyesebb alakja, Csontváry Kosztka Tivadar is. A lényegében autodidakta felvidéki patikus isteni sugallatra negyvenegy éves korában kezdett el festeni. Kortársai nem értették meg a látomásszerű képeit, de mint oly sok zseni, halála után őt is kárpótolta az utókor: ma százmilliókat érnek a festményei.