Iván bátya compói
A nyarat, pláne a tomboló hőséget nem nagyon szereti a horgász. Nem a meleg miatt, azt még elviseli az ember. De azt, hogy ilyenkor nem eszik a hal, már nehezen. Pedig a halak viselkedése is érthető. Nekünk harmincöt fokban van kedvünk a nehéz, zsíros étkekhez? Na, ugye! A halnak is van esze. Az se fog harmincfokos vízben tele szájjal zabálni. Legfeljebb csipeget. Bolond lesz benyelni az általunk felkínált gilisztát, tengerit – ami tulajdonképpen az ő rántott szelete, cigánypecsenyéje.
De nem minden hal ilyen finnyás. A compót például alig-alig befolyásolja a víz hőmérséklete. Sőt, amikor tombol nyár, akkor van igazi elemében. Ennek okát még nem sikerült megfejteni a tudósoknak, pedig szinte már mindent tudunk róla.
Egész Európában elterjedt, sőt még Nyugat-Szibériában is megél, csupán Svájcból hiányzik. A kisebb-nagyobb tavak, holtágak, lassú folyók hala. A gazdag élővilágot rejtő, növényekkel benőtt vizekben érzi igazán jól magát, ahol lágy iszap borítja a víz fenekét, és nyüzsögnek a férgek, rovarlárvák. A pontynál jobban tűri a kevés oxigént, sőt egyes megfigyelések szerint a kissé sós, szikes vagy félsós vizeket is elviseli. Sötétsárga-olajzöld színű testét dús nyálkaréteg borítja; ezernyi pikkelye olyan apró, hogy határuk elmosódik, így pikkelytelennek tűnik. A téli fagyok beköszöntével a compó szinte eltűnik a vizekből. Beássa magát a fenék iszapjába, és a téli álomhoz hasonló állapotban tölti a telet. Kora tavasszal, ha napos és enyhe az idő, alkalmi kirándulásokat tesz, ilyenkor azonban ritkán akad horogra. Csak májusban élénkül fel igazán, kisebb rajokban indul az iszapban turkálva táplálékot keresni.
Általában úszós felszereléssel pályáznak rá, de a zsinór megválasztása mindig nagy fejtörést okoz. Feltűnően óvatosan kap, a vastag zsinórt messze elkerüli. A rengeteg akadó viszont legalább húszas zsinórt igényel, hiszen a vékonyabbat elnyisszantja a nád, a sás. Nálunk általában a harminc deka körüliek kapnak, az egykilós példány már igen szépnek számít. Igaz, fogtak már ötkilóst is valahol Lengyelországban, de mi hasonlóban ne nagyon reménykedjünk. Már csak azért se, mert a kárászhoz, keszeghez képest ritkán akad horogra. Én se horgon, hanem hálóban, illetve kosárban láttam először compót. Vagy negyven éve az Ócska-Krasznát szűrtük keresztapámmal, aki a vidék talán legnagyobb orvhalásza volt, és az aranykárászok mellett feltűnt egy-két vaskos sárga-fekete hal is.
– Cigányhal – dugta a zsákba az öreg a halat, és sokkal jobban örült neki, mint a csukának, a kárásznak. Pedig nem voltak nagyok, legfeljebb tízdekások.
Ennél nagyobbakkal csak jóval később, Kálvinháza alatt találkoztam a Nyugati-főcsatorna partján. Volt ott nekem egy öreg, elbűvölő barátom, Szpiridov Iván, aki negyvennégy őszén lépett meg a dicsőséges szovjet hadseregtől, mert úgy gondolta, harcolt ő már eleget. Vagy kétévi bujkálás után feleségül vett egy magyar lányt, és letelepedett Nyíregyházán. Haza, persze, nem mert menni, de hiányzott neki a Rosztov környéki világ, amit a tiszavasvári tájon vélt felfedezni. Vett egy elhagyott házat Kálvintanyán, ahol minden vendéget szívesen látott. Pompás virágmézéről meg a rettenetesen rossz halászlevéről volt ismert. Pedig jobbnak kellett volna lennie, hiszen compóból főzte. De mi nem a halászleve miatt szerettük!
