Elhozzák a csíkot

Egy régi török utazó szerint a Tiszának valamikor csak egyharmada volt a víz – kétharmada halból állt. Ha némileg túlzott is a derék török, azért azt a magyar leírásokból is tudjuk, hogy a szabályozások előtt valóban tömérdek hal élt a folyókban és a folyók által elöntött laposokban, ártereken. Sok helyen még a disznókat is csíkkal, hallal hizlalták, az apró ivadékon élő madaraktól pedig sokszor az eget se lehetett látni.

Aztán jöttek a mérnökök, a kubikosok, árkokat ástak, gátakat emeltek, és megszakadt a vizek szabad szaladása. Kiszáradtak a laposok, feltöltődtek a morotvák, és ha manapság halat akar enni a magyar, kénytelen egy bevásárlóközpontba menni.

De a mai hal meg a régi hal – ég és föld a kettő. És még nem is beszéltünk a csíkról, amit ma már nemhogy enni, de látni is csak elvétve lehet. Pedig valamikor az egyik legfontosabb népi élelemforrás volt. Sőt, a pórnép mellett szívesen ette azt a főúr is. Számtalan régi irat őrzi, hogy a víz melletti jobbágy vagy a víz bérlője mennyi eleven csíkot köteles beszolgáltatni a grófi vagy püspöki konyhára.

Ma azonban nem eszik csíkot se pór, se gróf, se püspök. Egyrészt mert eltűnt, másrészt mert védett. Az utóbbi megállapítás egészen komolyan veendő – kétezer forint az eszmei értéke, tehát ennyit kell büntetésként annak fizetnie, aki mégiscsak magához vesz egyet. De az első tétel csak részben igaz. Csík ugyanis van, bár oly kevés, hogy a mai köznép leéli úgy az életét, hogy eggyel se találkozik. Az élőhelyek megszűntével visszaszorult a kanálisok, zsombékosok iszapjába, ott pedig a hétköznapi ember nemigen kotorászik.

A debreceni egyetem agrártudományi centrumában viszont kidolgoztak egy módszert, amely alapján akár otthon is tenyészhetünk csíkot. Csak egy kis langyos víz kell hozzá.

– Azért nem egészen ilyen egyszerű – mondja Stündl László adjunktus az intézet halnevelőjében. – Némi ismeretanyagra is szüksége van annak, aki e tevékenységbe akar fogni.

Egy kisebb tornateremnyi helyiségben két szinten különböző nagyságú kádak, csövek, vezetékek. Itt nevelik a különféle halak ivadékait, hogy aztán az így szerzett tapasztalataikat átadják gyakorlati hasznosításra. A réti csík esetében is bebizonyították, hogy igenis lehetséges mesterséges körülmények között a nevelése.

– Egyik hallgatónk ötlete volt a csíkászkodás – folytatja az adjunktus. – Sajnos valóban drasztikusan visszaesett a számuk, ezért is helyezték védelem alá. Ám ott, ahol az életfeltételek adottak, az iszapos árkokban, kanálisokban még fel lehet őket lelni, így aztán a befogásuk a szakembereknek nem okozott nagy gondot. Természetesen a zöldhatóságok engedélyével történt mindez, mint ahogy a tartásuk, szaporításuk is.

Hál’ istennek a csík szívós jószág, az egyetem temperált vizében, a magas fehérje- és zsírtartalmú eleség mellett pedig kimondottan szépen gyarapodott. Bebizonyosodott, hogy az intenzív tenyésztést meghálálja. Most már csak vállalkozó kedvű jelentkező kéne, aki nagyban is megszervezné a csíktartást. Az így létrehozott tenyészetből jutna utánpótlás az árkokba, holtágakba, de akár az éttermek konyhájára is. Az érdeklődés garantált volna, hiszen ki ne kóstolná meg szívesen az olyan ősi étkeket, mint mondjuk a káposztás csík vagy a gyenge savanyó csíkleves?