Fele a teremtésnek

Meg tudná-e mondani valaki, miért nézzük meg akár huszadszor is a Rómeó és Júliát? Hiszen láttuk már színdarabban, operában, balettben, filmen, musicalben, különböző modern feldolgozásokban – minden fordulatát, számos sorát kívülről tudjuk… Talán abban reménykedünk újra és újra, hogy Rómeó nem szúr le senkit, hogy Júlia apja megsajnálja a lányát, hogy a két család még jókor kibékül, hogy Lőrinc barát ostoba, túlbonyolított mentési ötletét még idejekorán elvetik…? De sajnos nem így lesz. Ismerjük a végkifejletet, és a legszívesebben bekiabálnánk, mint a gyerekek a bábszínházban: ne idd meg a mérget, te szerencsétlen! Se te, Júlia, se te, Rómeó! De megisszák, leszúrják magukat, rengeteg a halott, minden rosszul sül el… Mi pedig szomorúan, de nem csodálkozva kattintunk át egy másik csatornára. Pedig nem kéne, hanem inkább ízlelgetnénk a szerző csodálatos sorait. Például ezt: „Bár lehetnék kesztyű a kezén!” És elmélázhatnánk azon, milyen ritkán adatik meg – a legtöbb embernek soha – átélni a mindent elsöprő szerelmet, amikor egyazon hőfokon égnek mindketten, amiért még a legnagyobb árat is megéri megfizetni.

Miért nem unjuk meg soha Shakespeare-t? Amikor gyakran 80-100 évvel ezelőtti, saját korában zseninek kikiáltott írók műveit olvasatlanul lepi be a por. Az ő műveit soha. Az én szavaim helyett álljon itt annak a véleménye, akinél jobban senki sem értett az irodalomhoz, mert egyszerre tudott olvasni a tudós és a művész szemével. „Nem csak drámaíró; még inkább és elsősorban költő, a legfőbb költők egyike. Költészetének hatalmával végleges, megközelíthetetlenül tökéletes szavakban tudja kifejezni az emberfaj örök bölcsességét, a végsőt, amit életről-halálról gondolnak és a végső keserűséget, amit ez a gondolat kivált.” (Szerb Antal) S még egy, rövid és velős értékelés, Petőfi Sándortól: „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek.” Ilyen, sokszor látott darab a III. Richárd és a Hamlet. Mindkettő esetében kijelentettem már: kizárt, hogy még egyszer megnézzem, annyiszor láttam! De amikor mégis megnéztem a belőlük készült filmeket, bár eltérő színvonalúak voltak, lebilincseltek. A magyar tévécsatornákon és a különböző filmcsatornákon gyakran vetítenek Shakespeare-feldolgozásokat.

De például A velencei kalmárt problematikus témája miatt csak néhány éve játsszák újra. A 2004-es amerikai–angol–olasz adaptáció látványos, jó ritmusú film, remek színészekkel. De ha nem Al Pacino, korunk egyik legnagyobb filmszínésze játszaná Shylock szerepét, alighanem belesimulna az ezernyi Shakespeare-feldolgozás közé. Így azonban hatalmas élmény látni alakításában a megalázás és a gyűlölet egyszerre elkövetőjét és elszenvedőjét.
A napokban pedig ismét sugározták az M5 kulturális csatornán a 2015-ös angol–amerikai–francia Macbethet, szerintem minden idők egyik legtökéletesebb Shakespeare-filmjét. Justin Kurzel rendező nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a legrövidebb, de legnehezebb szövegű, filozofikus drámát filmre vitte. Az alaphelyzet: hogyan válik egy kiváló ember, tehetséges hadvezér, háborús hős tömeggyilkossá – a felesége által tüzelt és saját, egyre erősödő becsvágya miatt. Sok vér, erőszak, árulás: a XI. századi Skóciában játszódó sorstragédiában az író meglátta az örök emberit, a későbbi időkre is kivetíthető igazságokat. Macbeth és felesége a történet végére a bűntudattól és a rettegéstől megőrül. Szinte jelképekké válnak, mint oly sok más Shakespeare-karakter. (Nem véletlenül hasonlítják Kádár János 1989. április 12-i, utolsó beszédét Macbethéhez: őt is gyötörték a múlt árnyai, a saját bűnei, a Rajk- és a Nagy Imre-perekben játszott szerepe, s ő is átélte már zavarodott aggyal, hogy „a holt kikelt a sírjából”.)

A film hatalmas erénye, hogy megtalálták a két tökéletes főszereplőt. A német-ír Michael Fassbender és a francia Marion Cotillard mind megjelenésben, mind erőteljes játékban és kisugárzásban végig képesek megmutatni a házaspár felemelkedését és lezuhanását. S mindehhez a félelmetes, misztikus skót táj ad hátteret. Ezt a filmet kötelezővé tenném minden középiskolásnak, amikor Shakespeare-hez érnek a tananyagban.