Minden kockája élmény

A Teleki tér: Atlantisz – mondta Bereményi Géza. A XIX. század végétől itt, a budapesti Józsefvárosban, a Nyóckerben állt a Tangó, a használtcikk-piac, amit fénykorában naponta tízezer ember is felkeresett. Majd azután az Ecseri útra, utóbb a Nagykőrösi útra költözött, de ma is Ecserinek hívják. Ott vettük annak idején a farmert, a nyugati lemezeket, ma már főleg a régiségek bazárja, méregdrágán… Én még láttam ennek az elsüllyedt világnak a maradványait. Már az én gyerekkoromban sem a használt cihákat, kitaposott cipőket árulták, azok már senkinek sem kellettek. De az élelmiszerpiac bódéi még őriztek valamit a régi hangulatból, abból az atmoszférából, amit az Eldorádó című film olyan nagyszerűen megjelenít. (2011-ben aztán a piacot is lebontották, helyére szupermarket épült.)

Az M5 csatornán vetített, 1988-ban készített film javarészt a Teleki téren játszódik. Főhősét az író, Bereményi Géza a saját nagyapjáról mintázta. A rendező is ő volt, e munkájáért Velencében Európai Filmdíjat kapott. Az egyik legjobb magyar filmet láthattuk most újra – megunhatatlan.

Az 1945-ben kezdődő cselekmény főhőse Monori Sándor (Eperjes Károly), aki, bár ereje teljében lévő, középkorú férfi, mindenkinek csak „Sanyi bácsi”. Monori ugyanis a Teleki tér királya, egy minden hájjal megkent, a jég hátán is megélő félalvilági kupec, aki már a háború előtt megszedte magát. Ravasz rókaként pénz helyett aranyban tartja a vagyonát, mert azt vallja, „ha aranyad van, mindened van”. Az új időket örömmel várja: szentül hiszi, hogy az uraságok világa után a hozzá hasonló vadkapitalista zsiványok korszaka köszönt majd be. Most már nem a származás fog számítani. Hanem az ész. És akinek esze van – mint persze neki, temérdek –, az pénzes lesz. A pénzt meg aranyban kell tartani, aranytömbökben, s minden megoldható!

Eleinte úgy látszik, igazolódik. Mivel csak egyetlen lánya van (Eszenyi Enikő), fiú utódra van szüksége, aki majd továbbviszi az üzletet. Ezért a fiúunokáját megvásárolja a vejétől, s ezentúl a feleségével (Pogány Judit) ő neveli Imit. S még egyszer jó hasznát veszi aranyrúdjainak: szabályosan a halálból váltja vissza a diftériában elhunyt kisfiút. Ez a film talán leginkább lenyűgöző jelenetsora.

De jönnek a negyvenes évek utolsó, s az ötvenes évek első esztendei. Az okosabbja meghúzza magát, örül, ha megússza ép bőrrel az államosítást, az osztályharcot. De Monori nem hajlandó meghallani az új idők szavát, nem érdekli a politika, s nem hajlandó megjátszani sem, hogy beáll a sorba. Továbbra is a Teleki tér királyának tartja magát, csak az ÁVO ébreszti rá, hogy senki lett. De továbbra is hiszi, hogy az arannyal minden megoldható. Az '56-os forradalomban csak a káoszt látja, amelyből ki kell menekítenie az unokáját. Természetesen az arany hatalmával. Ám a sors ezúttal közbeszól. Monori vakbélgyulladással vánszorog a kórházba, aranyrudat nyom az unoka markába, kerítsen orvost. A harcok sok sebesültje miatt az orvosok nagyon leterheltek. De a kamasz sem találja fel magát, úgy látszik, nem örökölte nagyapja életrevalóságát. A Halált ezúttal nem lehet lefizetni.

A különleges történet, a rendező elkötelezettsége, az operatőr Kardos Sándor teremtette látványvilág, a színészi alakítások mellett (még a mellékszerepekben is remekel például Andorai Péter, Haumann Péter, Balkai Géza) a siker egyik fő záloga a tökéletes főszereplő megtalálása. Eperjes Károly életműve legjobb alakítását nyújtja. A részeges, hatalmaskodó, lovát agyonverő, gátlástalan kupec kellően taszító figura, de az unokájáért mindenre kész nagyapa azért imponál egy kicsit. És a végére talán meg is sajnálja a néző, mint mindenkit, akinek csalódnia kell élete vezérlő eszméjében. Még egy nagy erénye a filmnek: először láthattunk eredeti híradófelvételeket az '56-os forradalomról, és rokonszenvvel ábrázolja a felkelőket is. Bár már 1988-at írtunk, de a doktrína még élt, mely szerint ellenforradalom zajlott.

Öröm ilyen kiváló alkotásokat felidézni újra és újra – minden kockája élmény.