Kopjafák a harctéren

Van-e, aki ne ismerné a szívbe markolóan szomorú katonanótát: „Kimegyek a doberdói harctérre, / Föltekintek a csillagos nagy égre. / Csillagos ég, merre van a magyar hazám, / Merre sirat engem az édesanyám? // Én Istenem, hol fogok én meghalni, / Hol fog az én piros vérem kifolyni? / Olaszország közepében lesz a sírom, / Édesanyám, arra kérem, ne sírjon!” A katonadalból lett népdal sok-sok magyar család fájdalmát fejezi ki, hiszen Doberdón, az Isonzónál és a Piavénél az I. világháború idején csaknem háromszázezer magyar katona veszítette el az életét (a „Nagy Háborúban” minden második áldozat itt halt meg).

„Doberdó” helyének és fogalmának tisztázásához Pintér Tamás hadszíntérkutató – a visintini kopjafa-avatás egyik résztvevője – írását hívjuk segítségül (www.nagyhaboru. blog.hu). „A Doberdó-fennsík az Adriai-tenger északi medencéjében található Karszthegység nyugati nyúlványa. A Karsztot egy észak-déli irányú völgy, korabeli elnevezéssel a »Vallone« vágja ketté. A völgytől keletre a Komeni-, nyugatra a Doberdó-fennsík található. A Doberdót keletről a Vallonevölgy, délről az Adriai-tenger, nyugatról az Isonzó, északról a Wippach (ma Vipava) folyó határolja. Területe hozzávetőleg 60 négyzetkilométer.”

Olaszország 1915. május 23-i hadba lépését követően június 23-án, az első isonzói csatával kezdődtek az itteni harcok. Az olaszok itt akarták áttörni az Osztrák-Magyar Monarchia védelmi vonalát, hogy eljuthassanak a belső vidékeibe. Velük szemben zömmel magyar ezredek álltak, és a túlerővel szemben keményen tartották magukat. A Doberdói-fennsíkot a hatodik isonzói csata idején, 1916. augusztus 9-ről 10-re virradó éjjel üríttette ki József főherceg hadtestparancsnok, mivel az olasz csapatoknak Görznél (ma Gorizia) sikerült a védelmet áttörniük, s fennállt a Doberdón küzdő csapatok bekerítésének a veszélye. Ezt követően a harcok a Komeni-fennsíkra tevődtek át. A tizenkettedik, vagyis az utolsó isonzói csata 2017. október 24-én a német alakulatokkal megerősített osztrák-magyar egységek számára igazi sikert hozott: a caporettói áttörést – melynek nyomán mintegy 15 ezer négyzetkilométernyi területet foglaltak el, és rengeteg hadianyagot, élelmiszert zsákmányoltak – a hadtörténet caporettói csodaként emlegeti. A Piavénál azonban 1918 júniusában a francia és angol hadosztályokkal kiegészített, s így ismét túlerőbe került olasz csapatok kerekedtek felül, meghatározva ezzel a háború végkimenetelét.

Márton Danku tanár úrék a Történelmi Vitézi Rend gödöllői képviselőivel és a Teleki Pál Egyesület tagjaival 2021-ben a San Michele del Carso településhez tartozó Cotici temetőjénél, tavaly pedig San Martino del Carso faluban állítottak és avattak kopjafát. Az utóbbi Marino Visintin és felesége, Evelyn Todd telkén áll, akik azóta, hogy fiuk révén megismerkedtek a magyar kutatókkal, súlyos betegségben 43 évesen elvesztették őt. Kertjükben egymás mellett áll a magyar kopjafa és az olasz katonák emlékére emelt kőgúla, akik ugyanazt a poklot járták meg Doberdón, és – mint az innen nem messze, a Szent Mihály-hegyen (Monte San Michele) levő emlékmű felirata mondja – „hősként harcolva testvérré lettek a halálban”.

Szállásunktól, a szlovéniai Bukovicában levő Kogoj Hoteltől nincs messze Visintini, az idei kopjafa-avatás színhelye. Úgy megyünk át a szlovén-olasz határon, hogy szinte észre sem vesszük, már Olaszországban járunk. A kopjafát Ambrus Aladár faragta, a támogatók között a csoport számos tagja mellett ott a Budakeszi Kultúra Alapítvány, a gödöllői Cavaletta Művészeti Egyesület és az Újfehértói Önkormányzat neve. Újfehértó testvérvárosa Doberdo del Lagónak, az avatásra eljött Hosszú József, a város polgármestere is. „A közös múlt, az áldozatok és a hősök vére, emléke arra kötelez, hogy közösen ápoljuk a jövőt” – mondja beszédében a himnuszok elhangzása után. Fabio Vizintin, Doberdo del Lago polgármestere először szlovén nyelven köszönti a résztvevőket – mert itt zömmel szlovének élnek –, majd így folytatja: „Közép-Európa lakosságának fele a mi földünkön halt meg, mi pedig most a barátság és a népek tiszteletének kultúráját építjük. Ezek az ünnepi események, megemlékezések a mások iránti tiszteletünket fejezik ki, s azt akarjuk, hogy ilyen legyen a földünk és az az Európa, amelyben élünk”. A visintini Magyar-kápolna közelében álló kopjafa felirata: „Az első világháború idején a Doberdó-fennsíkon harcolt és hősi halált halt katonák emlékére, 1915-1916”.

A kápolnát az egykori doberdói front mögött kialakított nagy katonai temetők mellett – ahol a csontokat később kihantolták és osszáriumokban, csontházakban helyezték el – magyar katonák kezdték építeni még a háború idején, a völgyben nyugvó bajtársaik emlékére. Helyét a visszaemlékezések szerint IV. Károly király jelölte ki egyik harctéri látogatása során. Felavatását 1918 őszére tervezték, de a háború akkorra véget ért, ezért már nem szentelték fel. Hosszú, kalandos története során az istállóként, raktárként is használt épületet magyar-olasz összefogással felújították, és 2009. május 30-án, Sólyom László köztársasági elnök jelenlétében, ökumenikus szertartás keretében szentelték fel.

A visintini kopjafa állítását a helyi önkormányzat nagylelkűen támogatta, olyan helyet választva a településen, ahol mi, magyarok méltón emlékezhetünk. Márton Danku István és barátai sok segítséget kaptak a szomszédos San Martino del Carsóban működő Gruppo Speleologico Carsico karszti barlangász csoporttól, nemkülönben a magyar Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítványtól. (A kopjafa-avatáson szintén részt vevő Pintér Tamás – az alapítvány elnöke –, Rózsafi János és Stencinger Norbert Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című könyve a Doberdó-kutatók alapműve.)

Alkonyatkor hazafelé felmegyünk a Cerjehegyi kilátóhoz – ez már Szlovéniában van –, „A béke emlékművéhez”, ahonnan gyönyörű a kilátás a Vipava-völgyre, az Adriára és a Júliai-Alpokra. Az ember elgondolkodik: miért kellett oly sokaknak annyit szenvedniük? Másnap végiglátogatjuk a közeli emlékhelyeket: koszorúzunk Coticiben, a budapesti 1-es gyalogezred kopjafájánál, a Szent Mihály-hegyen a budapesti 1-esek keresztjénél és az olasz-magyar közös emlékműnél, Marino Visintinéknél a magyar kopjafánál és az olasz emlékműnél, Solkan fölött az I. világháborúban elesett magyar katonák emlékművénél, az Isonzó partján levő solkani katonai temetőben és Volcja Dragában, a soproni 76. gyalogezred temetőjében. A San Sabotino-hegyen a hely gazdája, Bogdan Potokar vezetésével végigjárjuk a hegy oldalában húzódó lövészárkokat és a hegy gyomrában levő nyirkos, félhomályos kavernákat, elképzelni is szörnyű, milyen lehetett, amikor odakint aknák, gránátok zuhogtak. Kilépve szemben a Monte Santót (a Szent-hegyet) látjuk, az ott átélt szörnyűségekről és a magyar katonák hősies helytállásáról Hary József Az utolsó emberig című könyvében olvashatunk.

Ahol koszorúzunk, megkondul a Gödöllőről magunkkal hozott harang, elénekeljük a Himnuszt, a Szózatot. Velünk van – korabeli katonai egyenruhában – és bemutatókat tart Hidán Csaba történész, régész, harcművész, egyetemi oktató, akitől sokat tanulhatunk. Lenyűgözve nézem Márton Danku István, a Gödöllői Református Líceum nyugalmazott, de a város kulturális életében ma is nagyon aktív magyar- és ének-zene tanárának – a Magyar Kultúra Lovagjának – és gödöllői, aszódi, kartali segítőtársainak összehangolt, szervezett és lélekkel teli munkáját – akik sok év óta sírokat tisztítanak és sírhelyeket azonosítanak, a köveken emléktáblákat helyeznek el –, hallgatom a tanár úr által felolvasott naplórészleteket, az alkalomhoz és a helyhez mindig nagyon illő verseket. Megrendítő a szegedi önkéntes, Kókay László őrvezető doberdói naplója, a kópházi horvát anyanyelvű Sinkovits Ambrus feljegyzései, Somlyó Zoltán A doberdói Mária és Reményik Sándor A katonák című verse és mindaz, amit hallunk.

Márton Danku István kegyeleti utazásunk mottójául egy Hamvas Béla-idézetet választott: „A lélek a túlvilágon csak akkor nyugszik meg, ha akad valaki a földön, aki élete igazságát kimondja”. Mi hát az igazság: áldozatok voltak vagy hősök? Áldozatok – egy esztelen és értelmetlen háborúban. De hősök, mert a hazájukért harcoltak és estek el. Adassék nekik örök tisztelet!