Dolgozik a paraszti vér

– A kert még a nagyapámé volt, aki zártkertként használta – mondja Tóth Pál. – Amikor a téesz megalakult, ezt is bekebelezte, hiába próbálta megtartani a család. A Szabad Földben aztán 1972-ben olvastam egy cikket, arról szólt, hogy a zártkerteket nem lett volna szabad betagosítani, és egy új rendelet szerint ezek visszajárnak a tulajdonosoknak. A megyénél azonban azt a választ kaptam: „Földet vissza nem adunk!”. De én nem hagytam annyiban, hivatkoztam a rendeletre meg a Szabad Földre, és a vége az lett, hogy visszakaptuk ezt az egy hektárt.

Az Orosházához tartozó Gyopárosfürdőn vagyunk, a kora tavasz szinte már nyárnak tűnik, az idő délhez közelít, és Tóth Pál Kovács Irénkével, élete párjával reggel óta dolgozik a kertben. Mind a ketten pusztáról, tanyáról kerültek a városba, a Tóth család a pusztaföldvári határban lakott, Kovácsék Kardoskút-Pusztaközpontban. Paraszti munkából éltek, annak minden nyűgével és örömével. A gyerekek korán megtanulták, mit kíván a föld, és meg is szerették.

– Hogyan ismerték meg egymást? – kérdezem a gyémántlakodalmát ez év február 16-án ünneplő házaspárt.

– Tánciskolába jártunk – válaszol Irénke. – Aztán volt egy bál, együtt táncoltunk, így kezdődött. Éreztem, hogy Paliban megbízhatok, hozzá köthetem az életemet. Három gyermekünk született, három lányunk: Gyöngyikém 1967-ben, Évikém 1968-ban, Margókám – Margit Erika – 1978-ban. Gyöngyike közgazdasági, Évike élelmiszeripari technikumot végzett, Margó pedig ének-zene tanár lett, kórust vezet a városban. Öt unokánk van, egy fiú és négy lány, a legidősebb harminchárom éves, a legkisebb tíz.

Tóth Pál 86 esztendős, felesége nála hat évvel fiatalabb. Alig több mint hat hónappal ezelőtt szívműtéten esett át, de hál' Istennek már jól van. A kérdésre, hogy bírja-e a kerti munkát, azt feleli, ő idekint nagyon jól érzi magát. Merthogy különben bent, Orosházán, a Bajcsy-Zsilinszky utcában laknak, ahol még mindig tartanak állatot, disznót vágnak, tyúkjaik vannak. A disznóvágás alkalmából összegyűlik a család, mindenkinek jut a szalonnából, hurkából, kolbászból. A családfő különben nagy szakértelemmel készíti a kolbászt, korábban versenyen is részt vett. De ami a kertben terem, azt sem csak maguknak szánják: a sokféle zöldség, gyümölcs az egész családé.

– Megtermelünk itt még ma is sok mindent – magyarázza házigazdánk –, a saláták és a zöldpaprika meg a sárgarépa, a gyökérzöldségek kivételével. Régebben a répával, a petrezselyemmel sem volt gond, de egyre kevesebb a csapadék a Viharsarokban, tavasz van, de a szárazság már a búzán is látszik. Régen parasztünnepnek nevezték, ha esett az eső, mert akkor a paraszt pihent. Sajnos ma ritka az ilyen ünnep.

Paradicsomból azért még most is visznek piacra, a gyümölcsök közül pedig főleg szilvát. Vannak régi gyümölcsfajtáik, a Gugó körte – ők csak így nevezik, talán Guyot körte – fáját például a nagyapa 1920-ban ültette. Almából a nyáriak különösen népszerűek: az Éva alma mellett ott a Nyári fontos (rétesalma), a Cigányalma és mások. A kicsi házban – vityillóban –, amit maguk építettek, rendben sorakoznak az eszközök az ásótól az ágfűrészig, a két rotációs kapától a permetezőig. A villanyt bevezették, öntözni is tudnak, reggel kijönnek a kis piros Skodával – amelyben azért sok minden elfér –, és gyakran este térnek haza. Van még egy 1200 négyszögöles szántójuk is innen nem messze, ott kukoricát termelnek az állatoknak. Régen sokkal több jószágot tartottak, de ma már ennyi is elég.

Erejüket persze ma sem kímélik – ezt Margó lányuk mondja –, de ők nem érzik ezt kényszernek. A kert mindennap ad örömet, meghálálja a munkát. Még akkor is, ha nem egyforma minden év, egyik jobb, a másik gyengébb. 

– Mi már nem földművesként éltünk, mint a szüleink – idézi fel Irénke a fiatalabb éveiket –, a férjem három szakmát szerzett, géplakatosként, mezőgazdasági gépszerelőként, majd gázszerelőként dolgozott, én közgazdasági technikumot végeztem, „boltos” lettem. De a földet soha nem felejtettük el, dolgozik a paraszti vér bennünk. Akkor vagyunk elégedettek, ha szép a kert és boldog a család. Régebben a kertbarátkörbe is jártunk, nagyon jó kis társaság jött össze, aztán a Covid alatt sajnos elmaradtak a találkozások. A kerti munkán, teendőkön kívül a legtöbb szó ott is a családról esett, mert mindenkinek ez a legfontosabb. Hogy mit tudunk a gyermekeinkre, az unokáinkra hagyni? Nem láthatjuk előre a jövőt, de mi azt szeretnénk továbbadni, amit a szüleinktől kaptunk: a józan paraszti észt meg a munka és az élet szeretetét, mások megbecsülését. Bármerre is fordul ez a világ, úgy érezzük, erre mindig szüksége lesz az emberiségnek.