Magyar szürkék a legelőn

A Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet, melynek a hamvajárási legelő is része, ma már több mint 16 ezer hektár területet ölel fel. Rónai Kálmánné, a Bükki Nemzeti Park igazgatója és Tóth László, a Dél-hevesi Tájegység vezetője köszöntőjében kiemelte a természetvédelem és a gazdálkodás összekapcsolásának fontosságát. A legészszerűbb tájhasználat a terület nagy részén a legeltetéses jószágtartással érhető el, ez a legjobb a táj védett madarai, a kerecsensólyom – 2024-ben az év madara – a kék vércse, a túzok, a szalakóta és más fajok számára is. 

Nagy Géza, a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületének elnöke bevezető előadásában többek között arról beszélt, hogy a magyar szürke milyen ideális ebből a szempontból is. Az egyenletesen szétszóródva legelő gulya nem tapossa le a gyepet és a sűrűbb növényzetben megbújó fészkeket, a fű kihajt, a fiókák életben maradnak. A 2015-ben hungarikummá nyilvánított ősi magyar fajta húsának beltartalmi értéke pedig kiváló, és földrajzi eredetének megjelölése révén 2011 óta élvezi az Európai Bizottság oltalmát, ami megvédi a névbitorlókkal szemben. Nagy Géza elérzékenyülten emlékezett meg a múlt év decemberében, 91 éves korában elhunyt dr. Bodó Imre professzorról, akinek óriási szerepe volt az 1960-as években már a kipusztulás szélén álló magyar szürke szarvasmarha megmentésében. Állománya akkoriban országosan csupán 200 tehénből és 6 bikából állt, ma pedig megközelíti a 20 ezret. Van minek örülnünk tehát, de aggasztó, hogy kevés a gulyás, a fiatalok ma már jó pénzért is nehezen vállalják ezt a munkát és a vele járó életformát, s a szaktudás is gyakran hiányzik. A konferencia után, amikor a legelőn megjelentek pirók borjaikkal a Bükki Nemzeti Park körülbelül 200-as létszámú gulyájának gyönyörű anyaállatai, a már nyugdíjas korban levő, nagy becsben álló gulyások – Nagy Imre „Smóki”, a most sajnos tolókocsiban ülő nagybeteg Varnyú Lőrinc, akit volt szerencsém ereje teljében is ismerni, és mások – megerősítették ezt. Ferencz Attila, az egyesület alelnöke – akinek a Szent György-napi eseményen faragottszaru-kiállítását is láthattuk – ugyanakkor elmondta, hogy vannak fiatalabb cigány pásztorok, akik mindent meg akarnak tanulni a gulyás mesterségből, s beszélgetésünk közben épp egy kedves arcú, talpraesett hölgy is érdeklődött nála, aki ugyancsak gulyás szeretne lenni.

S ha magyar szürkéről beszélünk, érdemes visszamenni az időben, mert „a magyar puszta királyának” több évszázados dicső múltja van. Már a XIII. században Közép-Európa legkiválóbb hústermelőjeként ismerték, és állománya átvészelt súlyos történelmi időszakokat, jelentős bevételhez juttatva az országot. A források a XIV-től a XIX. századig szinte megszakítatlan marhakereskedelemről szólnak, a magyar szürke marha eljutott Nürnberg, Augsburg, München, Ulm vásáraiba éppúgy, mint Itáliába és Morvaországba. A szürkemarha-kereskedelem fénykorát a XVI. század vége és a XVII. század hozta el, az akkor kivitt marhák számát évi 100 ezerre becsülik, s csupán Nürnberg – ahol 1599-ben a Fleischbrückön (a Húshídon) a magyar szürkének szobrot állítottak – évente 70 ezer állatot vásárolt. Az Alföldről a hajdúk által hajtott, saját lábukon érkező állatok a külföld csodálatát vívták ki remek minőségű, ízletes húsukkal, rendkívül ellenálló szervezetükkel, a német városokban törvény mondta ki, hogy amikor a magyar gulyák megérkeznek a piacra, akkor a mészárszékekben máshonnan származó húst kimérni tilos, nehogy rossz minőségű kerüljön a kiváló és éppen ezért drága szürkemarha-hús közé.

A vásárok a török fennhatóság alatt sem szüneteltek, mert az onnan befolyt adóból ők is nagy haszonhoz jutottak. A bécsi udvar viszont megpróbálta monopolizálni a marhakereskedelmet, hogy a bevételét megszerezze, de még a XIX. század elején is volt marhaexport. Amikor aztán a század második felében, az Osztrák–Magyar Monarchia idején a külterjes állattartás színhelyéül szolgáló legelőket feltörték, és előtérbe került a szántóföldi gabona- és takarmánytermesztés, ráadásul Bécs a város ellátása érdekében megtiltotta a magyar marhaállomány külföldre szállítását, a nagyarányú szürkemarha-tenyésztésnek kezdett befellegzeni. Ezt megelőzően sokkolóan hatott az 1863-as nagy aszály, amikor a felperzselt legelőkön ezrével hullottak el az állatok. Az I. világháború után, amikor megkezdődött a mezőgazdaság gépesítése, már az erős magyar szürke ökrökre is egyre kevésbé volt szükség, az 1950-es években, a Rákosi-rendszerben pedig az erőltetett iparosítás lázában – már csak a neve miatt is, amelyben ott volt, hogy „magyar” – egyenesen „népellenesnek” bélyegezték a fajtát. Így jutottunk el a 60-as évek közepéig, amikor a háztájiban található néhány példányon kívül már csak három állami gazdaságnak volt gulyája. Innen kellett Bodó Imrééknek újrakezdeni, s az 1970-es évektől – nagyrészt a nemzeti parkok területén – kezdett ismét emelkedni a szürkemarha-létszám. A folyamatnak új lendületet adott 1991-ben a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesületének létrejötte, javaslatukra lett hungarikum 2015-ben a magyar puszták szépségével, szilajságával, impozáns megjelenésével őserőt sejtető, edzett, mindenféle betegségnek ellenálló jószága.

A múlt század 80-as éveitől megjelenő kergemarhakór (BSE) járvány idején Nyugat-Európa országaiban is egyre inkább felfedezték újra az ennek is ellenálló magyar fajtát, amely védettségét annak köszönheti, hogy ugyanúgy, mint régen, ma sem kap állati eredetű fehérjét tartalmazó tápot, takarmányt. Télen réti szénával, kukoricaszárral, takarmányszalmával etetik, aztán tavasztól többnyire az első hóig jön a legelő, ahol a legjobban érzi magát. Ez meglátszott Hamvajáráson is a téli szállásról a határba vonuló gulya egyedein.

A szürke marha amellett, hogy finom rostú, egészséges húsa valóban fejedelmi étek – erről a nap folyamán hamburger és pörkölt formájában magam is meggyőződhettem – ma igazi turistalátványosság. Ballagtam a délutáni fényben én is hosszasan utánuk, elnézve, ahogy birtokba veszik birodalmukat.