Vásár a földvár udvarán

Elmentünk mi is, mégpedig jó korán, hogy a kocsinkkal kényelmes parkolóhelyet találjunk, s mindenki mást megelőzve feltérképezzük az igazán értékes kincseket – erre mit találunk? A földvárat övező mezőn autó hátán autó, köztük rengeteg oldtimer, azaz öreg, de kiglancolt kocsi, a sáncokon belül, a vásár területén meg több száz ember. Pedig még csak délelőtt fél tíz, egyik-másik eladó pedig még csupán most ébredezik. Igaz, ők keveset aludtak. Még tegnap este megérkeztek, hogy jó helyen tanyázhassanak, aztán tábort vertek, megvacsoráztak, majd persze felkeresték a rég látott cimborákat, amit azok később természetesen viszonoztak – szóval elmúlt már éjfél is, mire elcsendesedett a tábor. 

Most azonban már szó sincs csendről. A vár bejáratánál például tucatnyi kondérban rotyog a gulyás, és lakodalmas zene szól – persze magyarul, mert Bihar még ma is magyar város, pedig a közeli Nagyváradról egyre több román költözik oda. A versenyző csapatok tagjai is magyarok, mégpedig a helyi önkormányzat dolgozói.

– Délben mindenki hozzájuthat majd egy nagy tányér gulyáshoz. Tíz lejért, azaz hétszázötven forintért ebédjegyeket lehet venni, s választhat az éhes ember a kondérok között. A bevételt se mi tesszük zsebre. A szegény sorsú gyermekek megsegítésére fordítjuk majd.

Csoborzán Adrián alpolgármester meg Borbély Tibor főszervező mondja mindezt, akik egy jegytömbbel járják a vásárt, s szedik a 3500 forintos helypénzeket. Ami semmiség a debreceni, a miskolci, pláne meg a híres feketetói régiségvásárhoz képest, ahol kisebbfajta vagyonba kerül a belépő. Ahol ráadásul már alig talál az ember régiséget, mindent kiszorít a Németországban kiselejtezett s kidobott cipők, ruhák tömkelege.

Itt hál’ istennek nincs se ócska cipő, se kopott nagykabát. Van viszont többek között egy akkora rézüst, hogy tíz ember is nyugodtan beleülhetne. Persze nem ül benne senki, hiszen borsűrítmény melegítésére szolgált egykor, csak megöregedett, s kilyukadt az oldala. Egyébként se rézüstben melegítik már a borsűrítményt. Gazdája, a messzi Dunántúlról, Sárbogárdról érkezett, hozott pár festményt is, mégpedig igen jókat, de vétel még eddig nem történt.

Ugyanezt halljuk a vásár másik végében kedves ismerőseinktől, a nagyváradi Simkó Csabától és a gyantai Dan Lacitól is, akik régi bútordarabok a szakmában, barátaimmal nekünk is sikerült régebben jó pár szép képet vásárolnunk tőlük. Most azonban panaszkodnak.

– Eltűntek a jobb, értékes képek. Kétszer is végigjártuk már a vásárt, de egy olyat se találtunk, amit érdemes lett volna megvennünk. Egy szép Szontágh Tiborra meg Burchard-Bélaváryra ugyan szemet vetettünk, de olyan összeget kértek értük, hogy eljöttünk. S várjuk a vevőket, mert mi azért hoztunk néhány jobb képet. De most még csak nézelődnek.

Azt tesszük mi is, amikor megakad a szemünk egy furcsa cserépedényen. Pontosabban kettő az, s egészen különleges a rendeltetése – bort hűtöttek benne, az üveg köré jeget rakva.

– Én még ugyan nem próbáltam ki, de a cimboráim szerint működik – mondja nevetve a gazdája, a nagyváradi Farkas Zsolt, aki saját bevallása szerint csupán műkedvelő a dörzsölt műkereskedőkhöz képest. – Van otthon egy rakás régi dolog, kihoztam néhányat, hátha sikerül megszabadulni tőle. De ha nem, az se baj. Ezt a kis borhűtőt például kipróbálom majd otthon, mert van egy kis szőlőm…, igaz, bort még nem nagyon adott. De talán majd az idén!

A vár udvarán szabályos utcákat alkotnak a kereskedők. Leglátványosabbak kétségkívül a nagy méretű fatárgyak. Hordók, trónszékek, kocsik, tekenők, s egy akkora szán, hogy elférne rajta egy teljes futballcsapat. Kétezer lej, azaz százötvenezer forint az ára. De nem akarja megvenni senki. Román gazdája azonban köti az ebet a karóhoz, nem enged az árból. Hiába mondják neki, hogy nincs már tél, fagy meg hó, szabaduljon meg tőle.

– Majd lesz! – hajtogatja, s durcásan dörzsölni kezd egy bemattult üvegbutellát. 

A Nyírkátáról érkezett Horváth Jánosnak nem kell tisztítania a magával hozott üvegportékáit. Rendkívül ritka, kecses tárgyai minden régiségvásárban nagy népszerűségnek örvendenek, érdeklődőben itt sincs hiány. S nála már vásárló is akad, ráadásul nem is egy, kettő. 

– Már megvan hazáig az útiköltség – mondja nevetve –, talán még egy ebédre is futja majd.

Nem kell félnie az éhenhalástól a Mister János névjegyet használó Almásy Jánosnak sem, aki fagombákat esztergál a vár tövében. Gyermekek hada bámulja szájtátva, hogyan lesz a veszettül forgó fadarabokból gomba, közben tréfás történetekkel szórakoztatja őket a Belényesről érkezett mester. Szépen fogynak a gombák, mi is veszünk egyet csekély tíz lejért, közben megkérdezzük, hogy meg lehet-e élni ebből.

– Hát ebből nem. De vagánykodni lehet – feleli a jókedvű mester, aki valóban nem a gombákból él. Sokkal komolyabb famunkákat készít ő, többek közt egyházközségek, önkormányzatok, múzeumok megbízásából. De Bihart nem hagyná ki azért. Nem a pénzért persze. Hanem a hangulatért, a találkozásokért.