Pötyi barátokra lelt

Tizenegy esztendős múlt, amikor a szerencsétlen eset történt. A szülei elváltak. Édesapjától tartott hazafelé, amikor egy barátjával a bátonyterenyei, akkor még működő bánya területére keveredtek. A szénosztályozóban vagonok álltak. A meggondolatlan fiú mókából felkapaszkodott a vontató drótkötélre. Majd megragadta a visszafordító lemezt, hogy felmásszon a szerkezetre. De az egyszeriben behúzta a karjait és a jobb lábát. Csupán másodpercek teltek el…

A cimborája – a látványtól megrémülve – elszaladt. Az eszméleténél lévő Ferenc, még a visszafordító korongon hasalva segítségért kiabált a közeli vasúton dolgozóknak. Arra, ami ezután történt, csak homályosan emlékszik. A salgótarjáni kórházban már orvosok csapata várta.

Tizenegy hónapot töltött bent, számtalan műtéten esett át. A bal alkarját, a jobb kezén lévő ujjait a hüvelykujja kivételével és a jobb lábát térdtől lefelé elveszítette. Gyermekként mégsem fogta fel a balesete súlyát. Akkor döbbent rá először, hogy mit tett, amikor a kórházból hazakerülve nem mehetett focizni a társaival, mint régen.

Ferencet – saját elmondása szerint – komisz, találékony gyermek lévén félteni nem kellett. Mankót sosem használt, mert nem tudta megfogni. Próbálta viszont egy lábbal hajtani a háromkerekű járássegítőt, amellyel kiszökött a kórházból a szemközti boltba. Majd megtanult a lépcsőn leszökdelni, azzal szórakoztatta magát. Játéknak fogta fel a megváltozott élethelyzetét.

Édesanyja kezdetben segített neki fürdeni, mozogni, de főhősünk gyorsan „a saját lábára állt”. Életerején és jókedvén kezelőorvosa is elcsodálkozott, mondván, „bárcsak minden beteg ilyen volna”. Sosem kesergett a helyzetén, abból mindig a legtöbbet akarta kihozni. Sőt, máig nem szereti az olyan emberek társaságát, akik mindebben csak a rosszat látják.

Az általános iskola elvégzése után nem tanult tovább. Legalábbis az iskolapadban, mert az élettől annál többet, mondja. Amikor nagykorúvá érett, a bátonyterenyei bányában akart dolgozni biztonsági őrként. A háziorvosa – tekintettel az egészségi állapotára – ezt nem hagyta jóvá. Főállásban tizenöt éve sikerült először elhelyezkednie a Gyerekesély Program (röviden: GYEP) által.

A helyi Petőfi Sándor Művelődési Házban informatikai mentorként segített a falubelieknek a kihelyezett számítógépek használatában. A beszédes, olykor fanyar humorú férfi kiválóan szót értett az emberekkel – valóságos klubdélután hangulatot teremtett a kultúrházban. Nyolc éve átkerült a szintén a városban lévő Ady Endre Művelődési Központba, ahol amolyan karbantartó mindenes: javítja a színpadi lámpákat, zárat szerel, vagy amit éppen kell.

A szabadidejében sem tétlenkedik, ahogyan a munkanélküliként töltött években sem ült a babérjain. Betonoz, fát vág, csapot cserél a barátainál, idős embereknél, ott, ahol elkel a segítség. Viszonzásul nem vár semmit. Sosem hajtotta a pénzt – árulja el. Szerényen, de tisztességgel megél a családjával.

Kapja a rokkantsági járadékot, és a bányától – annak vállalati jogutódjától – rendszeres kárpótlást a gondatlanságból (a veszélyre figyelmeztető táblák hiányoztak) történt balesetért. Élettársa, Krisztina, akivel harminc éve kötötte egybe az életét, főállásban dolgozik. Kettőjük megtakarított pénzéből a megismerkedésüket követően, 1995-ben vásároltak egy családi házat.

Pár éven belül a Jóisten három gyermekkel ajándékozta meg őket: Katával (27), Viktóriával (23) és Péterrel (20). Ferencet Krisztinával együtt ők segítették át azokon a nehézségeken, melyeket a sors rá rótt. Kellett ehhez persze a humor, az életvidámság is, amely ma, 56 évesen is kifogyhatatlan tulajdonsága.

Hálás a sorsnak az őt körülvevő emberekért. A munkahelyére leginkább a kollégái miatt szeret bejárni. A közösen elfogyasztott ebédek jókedvű társalgásokkal, viccelődésekkel telnek. De napközben is sokat mókáznak. – Meg szoktam masszírozni a női kollégát vállát, egy ujjal. Hálálkodnak, mennyire jólesik nekik. Hát, ha még volna másik kilenc ujjam is – nevet. Imád beszélni, mesélni. S jó őt hallgatni, mert szavaiból életöröm sugárzik.

Szívesen biliárdozik, pingpongozik, játszik asztali futballt és bingózik a kollégáival. Szeret jót cselekedni, szerinte az emberség a segítőkészségben rejlik. Valósággal rajong az idős emberekért. Őszinte érdeklődéssel fordul feléjük, őket is meg tudja nevettetni. Lelki mélypontjai ritkán akadnak. Azokon a humor, a tartalmas beszélgetések, a jó társaságban eltöltött idő segít átlendülni.

Úgy hiszi, azért hagyta meg a Teremtő az életét, mert feladatot szánt neki. A mit–miért összefüggéseken ennél mélyebben nem mélázik. – Nincs okom a panaszra – röviden így összegez. Lábprotézist a kezdetektől hord, az nem töri, nyomja a csonkot, magabiztosan közlekedik vele. Kezei épen maradt részeivel még fát is tud hasogatni: a baltanyelet a hóna alá szorítja, és egy ujjal megfogja – magyarázza mosolyogva. Szerinte csak így van értelme „játszani az életet”: humorral és derűvel…