Vándor a szekéren

Egy forró nyári napon két matolcsi gazda szekerezett hazafelé a szatmári vásárról. 1847-et írtunk, kihalt volt az országút. Egyszer azonban feltűnt az úton egy elcsigázott vándor. A két matolcsinak megesett rajta a szíve, s magukhoz invitálták. Esteledett már, mire Matolcsra értek. Jól megszomjazott mindenki, betértek hát a Szamos-parti kurta kocsmába. Bort rendeltek. A vándornak is, de az csak apró kortyokat ivott. Inkább töprengett, meg valamit írogatott egy papírra. Ott volt a korcsmában Széles Ferenc, a helyi református egyház presbitere is, aki felfigyelt az írogató idegenre, és meghívta egy vacsorára. Meg is történt a vacsora, az idegen pedig köszönetképpen felolvasta az irományát. A kocsmáról szólt az, meg a Szamosról, meg a kompról, aztán lefeküdtek aludni. Reggel az idegen elbúcsúzott, de pár hónap után újból feltűnt – igaz, csak az írása. Ugyanis Széles Ferenc kezébe került valahogy a Vasárnap Újság, és benne egy vers a matolcsi kurta kocsmáról. Meg a Szamosról, meg a kompról. Akkor tudták meg, hogy Petőfi Sándor volt a vendégük azon a nyári éjszakán.

Tunyogmatolcs helytörténésze, Somogyi Béla meséli ezt nekünk az udvarán, ami valóságos múzeum. Tud ő azonban mesélni másról is, hiszen mióta az eszét tudja, szenvedélyesen érdekli a múlt, elsősorban persze szűkebb pátriájának, Matolcsnak, Tunyognak, Szatmárnak a sorsa. 

– Még egészen fiatal voltam, amikor felfedeztem a református parókián Kerekes tiszteletes úrnál egy nagyon érdekes könyvet, a Tiszántúli egyházmegye történetét – eleveníti fel a kezdeteket a nyugdíjas építőipari munkás, aki minden szabad idejét azóta is a kutatásnak szenteli. – Ittam minden sorát. S a könyv annyira elvarázsolt, hogy nekiálltam lemásolni az érdekesebb fejezeteit. Persze kézzel, mert én ma sem értek ehhez a modern technikához. Szerencsére az egyik lányom Budán él, s ha valami adatra, forrásra van szükség, ő csak beugrik az országos levéltárba, s már küldi is a kért anyagokat.

Vendéglátónk azonban a terepen érzi igazán jól magát. Hihetetlenül szerteágazó az érdeklődési köre. Mindegy, mit kérdez tőle az ember. Órákat tud beszélni a régi malomkövekről, szerszámokról, szerszámnyelekről, agyagedényekről, a gubakészítésről – mindenről. Legyen az a szatmári szilva, a fodormenta, a fecskefészek, a jéghízlalás. A szatmári szilváról, ami errefele egyet jelent a nemtudom szilvával például azt mondja, hogy azt az Isten metszi, meg a rúd. Magyarán nem kell ahhoz metszőolló, gondoskodik arról az Úr, ősszel meg a szilvaverő rúd. A fodormentáról meg azt mondja, hogy errefelé vándormenta annak a neve. A kövirózsa meg fülfű, vagy régiesebben mondva filfű. Mondják mennydörgő fűnek is, mert ha a ház tetején nő, elűzi a fergeteget. A levét fájós fülbe csepegtetve pedig első osztályú gyógyszer.

Kövirózsával tele van a kerítés teteje, a menta meg a kertben nő. Megyünk is, hogy megszagoljuk, de ekkor elénk villan két füstifecske. Az ólban a fészküket is megtaláljuk. Igaz, kicsit más, mint megszoktuk. Az az oka, hogy korábban leesett a falról, Somogyi Bélának kellett megpreparálnia, s visszaragasztania. Ami, valljuk be, mégse az ő szakmája. 

De ha már az udvarban téblábolunk, nézzünk szét egy kicsit alaposabban. Fogjuk kézbe az egykor híres matolcsi fazekasok kezeit dicsérő tálakat, fazekakat, vegyük kézbe házigazdánk faragott tárgyait, s próbáljuk meg felemelni az udvaron felhalmozott malomkövek egyikét. Például a pár évtizede lebontott matolcsi szárazmalom kövét, amely malomnak legutolsó molnára épp Szabó József volt, Somogyi Béla feleségének a dédnagyapja. De megcsodálhatjuk azt a hatalmas szigonyt is, amivel egykor a Szamos halaira vadásztak a matolcsiak.

– Meg a tunyogiak – egészíti az iméntieket vendéglátónk. – Matolcs és Tunyog ugyanis két önálló falu volt korábban, egyik a Szamoson innen, a másik túl. Ma már egy település, ráadásul a szabályozás óta a Szamos folyó is kikerüli őket. Az eredeti meder, a holtág azonban maradt, a horgászok nagyon kedvelik. De az igazi nagy halak az élő Szamosban vannak, igaz, aligha akkorák, mint régen. Mert egy ilyen szigonyhoz mázsás harcsák kellettek, régen egyáltalán nem volt ritka az ekkora jószág. De aztán változott a világ, eltűntek a halászok is, évtizedeken át vadásztam én is, mire az egyik barátom megajándékozott nagyapja régi halászszigonyával. 

A szigonyhoz persze nyél is dukált, méghozzá erős, szívós nyél. De nem csupán a szigonyhoz, hanem a kaszához, a lapáthoz, a baltához, mindenhez. Az ember azt hinné, mindegy annak, hogy milyen fából van. Somogyi Béla azonban felemeli az ujját.

– Egyáltalán nem mindegy! A lapátnyélhez például sárga fűzfa, a kaszához pedig vörös fűz, vagy, ahogy mifelénk mondják, veres ficfa kell. Sokan mások a kőrisre meg a bodzára esküsznek, de azok nem is dolgoznak vele át egy teljes napot! Azoknak ugyanis hideg a fája, és csúszós, állandóan köpködni kell a markát az embernek, hogy rendesen a kézben maradjon. Épp ezért egy jó nyélnek megvolt a becsülete. Én például máig őrzöm a nagyapám kaszanyelét, amit 1940-ben készített asztalosinasként Sólyom Bálint.

Őriz ő azonban rengeteg más relikviát is, kolompot, csengőt, botot, baltát, bicskát, követ, bútort, ám a jelentősebb kincseket átadja a köznek. Pár éve például a régi Luby-kúria leomlott falai alól bányászott elő nyolcvan-száz éves iratokat, s juttatott el a megyei levéltárba, ahol bárki áttanulmányozhatja azokat. De még többet tud meg az ember a két faluról, ha személyesen keresi fel Tunyogot meg Matolcsot. Ha szerencséje van, még Somogyi Bélával is találkozhat, akinek a szavai nyomán egy régi, csodás világ tárul fel a látogatók előtt.

Keretbe 

HADD SZÓLALJON MEG A PULYA. Szatmár leghíresebb néprajztudósa, az 1885-1976 között él Luby Margit is élénken érdeklődött Tunyog és Matolcs népélete után. Több tanulmányt is szentelt a Szamoshátnak. A parasztélet rendje című kötetében átfogó képet nyújt a térség két világháború közti életéről. Tanulságos, olvasmányos és egyben szórakoztató könyv, erre csupán egyetlen példa a kisgyermekek szótlansága. Mint írja, igen foglalkoztatta az asszonyokat, hogy mikor szólal meg a pulya. Alapvetés, amíg meg nem szólal, nem szabad tükör elé vinni. Macskát se szabad a kezébe adni, mert attól is későn szólal meg. Meg kell hinteni szenesvízzel, ha ez sem használ, akkor seprűből kihúzott kilenc cirokszállal kell megfüstölni. A húsleves etetése is segíthet. Ha pedig ez is hasztalan, ajánlatos a fazékban rotyogó ételből kikapni egy falatot és megétetni vele. Ha attól se kezd el ordítani, akkor semmitől.