Új-Zélandról jött aratni

Tudja-e a kedves olvasó, hány kilométer van Budapest és Wellington közt? Én bizony nagyon sokáig nem tudtam. Azt meg végképp nem, hogy Invercargill milyen messze van. Mígnem összeismerkedtem egy hajdúnánási búzatáblában a 88 éves Varga Gáborral, aki éppen Invercargillből jött, hogy arathasson egy jót.

Hét, vagy inkább nyolc éve találkoztunk először. Akkor is egy nánási búzatáblában, ahol nagyszabású aratóverseny folyt, én meg a tábla közepén próbáltam szóra bírni egy kaszás csapatot. Azok mondták is a régi élményeket, mikor a hátam mögül ránk mordult egy jó kötésű, hetvenéves forma kaszás, hogy ne álljuk el az útját, mert leborotválja a nadrágot rólunk. A hajdúhadházi csapat vezérkaszása volt, Varga Gábor, egyenesen Új-Zélandról. De akkor én még ezt nem tudtam, majd csak a nap végén derült ez ki, akkor meg már Varga Gábor nem volt sehol. 

Nagyon bántott az eset, mert az nem mindennapi dolog, hogy valaki azért jöjjön a világ másik végéből Hajdúhadházra, hogy búzát kaszálhasson, de aztán az idő elfakította az élményt, s már majdnem el is feledkeztem Varga Gáborról. Az idén nyáron azonban megint a nánási aratófesztiválon jártam, ahol kivel találkozom – Varga Gáborral. Meg is egyeztünk, hogy beszélgetünk majd egy jót, de nem a fesztivál sokadalmában. Van neki nyugodt, kényelmes fészke Hadházon. Vagy az unokahúgánál, vagy Szőllős Lászlónál, a hadházi kertbarátok vezetőjénél. De mehetek Új-Zélandra is, egyenesen Invercargillbe, ám az egy kicsit messzi van. Ezer kilométerre az ország fővárosától, Wellingtontól délre. Az meg a magyar fővárostól, Pesttől pontosan tizennyolcezer kilométerre! Így aztán maradtunk Hajdúhadháznál, már csak azért is, mert itt lesz még egy jó darabig, majd csak valamikor szeptemberben utazik vissza a családjához. 

De hogyan kerül egy hajdúsági ember Új-Zélandra?

– Hát úgy, hogy ’56-ban elkötötték a traktoromat – feleli derűsen Varga Gábor, miközben a hadházi szőlőskert felé kocsikázunk, ahol neki is van egy darab szőlője. 

Ötvenhat alatt természetesen 1956-ot kell érteni, amikor a forradalom szele Hajdúhadházat is megérintette. De akkor ő még nem tudott semmit a forradalomról. Október 23-n is elindult szántani, de összetalálkozott egy sereg „ruszkival”, akik hazazavarták. Ezek se tudnak máshol gyakorlatozni, bosszankodott, de hát ismerte ő a hadházi határt, egy kerülő úton azért is kiment a földekre, s felszántotta a tervezett táblát. Aztán beállt a gépállomásra a traktorral, s hazaballagott. Épp vacsorázott a szülői házban, amikor ismerős püfögés ütötte meg a fülét. Hát ez meg az én traktorom, csodálkozott. Felugrott persze, de mire az utcára ért, a traktor már el is püfögött. A főtér felé tartott, a vörös csillagos emlékmű felé, amire drótkötelet hurkoltak, s nekifeszültek, hogy kidöntsék Varga Gábor traktorjával. 

Ami persze nem az övé volt, hanem a gépállomásé, de ő hajtotta, és tényleg sajátjaként szerette, ápolgatta. Akkorra kipróbált már sokféle munkát, de a traktorozást meg a kombájnolást szerette a legjobban. Talán azért, mert egészen korán, tizenkét-tizenhárom éves korában megtudta, milyen nehéz a földművesek dolga. Az apja aratott, az anyja szedte a markot, ő meg teregette a kötelet. Utóbb aztán aratott ő egyedül is. Pontosabban Laci öccsével, aki jóval később persze, de felépítette Debrecenben a híres gyógynövény-házát, a Reformházat. De akkor még gyerek volt, Gábor bátyja vitte ki biciklivel a határba, hogy levágjanak egy nagy táblát. Gábor vágott egy keresztet, azon aludtak, s hajnalok hajnalán indult a munka. Az idősebb testvér kaszált, a kisebbik tekerte a kötelet, de közben aludt szegény. 

– Apámnak hét holdja volt, de tíz helyen, s aki ismeri a hadházi határt, az tudja, hogy mekkora távolságok vannak ott – meséli. – De szép idők voltak, csak aztán jött a kis téesz, ahol rogyásig dolgoztunk, a végén meg nem kaptunk semmit. Még azt a biciklit se kaptam meg, amit nekem ígértek. Pedig már dolgoztam én is rendesen. Apám vetette a lipiniszt, vagy, ahogy most mondják, a csillagfürtöt, én meg vezettem a lovakat. De voltam a téesz tehenészetében is, csak nem tudtam fejni. Aztán egyeltem répát is. Na, azt a munkát nem kívánom senkinek! Egész nap görbülni a föld felett…!? El is menekültem jó messzire, vájártanuló lettem a borsodi bányákban. De csak hat hónapig bírtam. Tudja azt valaki, milyen érzés bent dolgozni a föld gyomrában!? Ne tudják meg. Meg is szöktem, mert lakatos szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Felvettek viszont Debrecenben vasbetonszerelőnek. Ki is tanultam a szakmát, ötösre vizsgáztam, s hamarosan brigádvezető lettem, de az se az én világom volt, elküldtek vissza Borsodba dolgozni, én meg vágytam haza, Hadházra. Haza is jöttem, s jelentkeztem az akkoriban alakult gépállomásra, ahonnan Hajdúdorogra traktoros iskolába küldtek. Jó iskola volt, megtanultuk minden akkoriban használt gép működtetését, de ehhez kellettek az olyan tanítómesterek, mint Nagy Sándor is volt. 

Véletlenül került hozzá. A tapasztalt kombájnos egy ifjú segédet keresett maga mellé, de olyat, aki fel tud állítani egy üzemanyaggal teli hordót. Mert az addigi segédje nem bírt vele. Nem csoda, hiszen egy ilyen hordó súlya két mázsa! Így került Nagy Sándor keze alá Varga Gábor, aki aztán meg is tanította az aratás-cséplés minden fortélyára. S ’56 februárjában már saját kombájnja volt, legelőször is borsót kellett vágnia Hajdúsámsonban. Aztán jött a rendes aratás. Előtte persze a többiekkel együtt esküt kellett tennie, hogy négy százalék alatt tartja majd a szemveszteséget. Ott is tartotta. Két hónap alatt tízezer forint munkabér s négyezer forint jutalom ütötte a markát – jelentős pénz volt az akkoriban!

Csak aztán jött ’56 októbere, meg a hadházi emlékműdöntés. Amihez neki ugyan semmi köze sem volt, de ráfogták, s pár hét után azt is megsúgták a jóakarói, jobb, ha menekül, mert börtönbe viszik. Nehéz sors várt volna rá, ugyanis később a valódi szobordöntögetők tíz év nehéz börtönt kaptak. Így aztán menekült, Ausztriában kötött ki néhány cimborájával. Ahol megkérdezték, hová szeretnének menni. Kanada, Amerika, Ausztrália, Új-Zéland…? 

Új-Zélandot választották. Dehogy tudtak ők valamit is Új-Zélandról. De a tolmácsuk is azt választotta, így ők is. Persze nem tudott egy szót se angolul, így elég nehezen teltek az első idők. Dolgozott több helyen is, birkafarmon, postán, s tíz év után már saját vállalkozása volt. Vasmunkákat vállalt, később meg szarvasokat tenyésztett, voltak idők, amikor huszonöt alkalmazottal dolgozott. ’984-ben viszont elvitte mindenét az árvíz. Újra kellett kezdenie mindent, de hamar talpra állt, s egykettőre utolérte magát. A tengerhez közel van szép háza, két talpraesett lánya, egyikük most tanul magyarul – de felső fokon, a Debreceni Egyetemen! 

– Az első tizenhárom év volt nehéz, míg haza nem látogathattam. Akkortól kezdve jöttem minden adandó alkalommal, a nyugdíjazásom óta pedig minden évben két-három hónapra. Voltak kint nálunk a testvéreim, s anyukám is, megnyugodva látták, hogy jó helyre kerültem. De akkor voltak azért igazán boldogok, mikor én kopogtam be hozzájuk. Sajnos már csak egy testvérem él, de nagy a rokonság, most is egy szeretett unokahúgomnál lakom, de az az igazság, keveset vagyok ott. Megyek inkább segíteni a barátoknak, mert a vasmunkákat most is szeretem, meg hát ott vannak az aratónapok, s néhanapján az apám egykori szőlőjére is rá kell pillantani. 

Ezt már a nemrég visszavásárolt „fél nyilas” szőlőjükben mondja, s egyetlen szóval felel a kérdésemre, hogy mi hiányzott neki Új-Zélandon Magyarországból.

– Magyarország.