A lápőr lánya

Különös hely a bátorligeti ősláp. Olyan ritkaságok élnek itt, mint mondjuk a vidrafű, a zergeboglár, az angyalgyökér vagy az elevenszülő gyík. Jönnek is a látogatók csőstül, s gyönyörködnek a ritka füvekben, fákban, virágokban, de gondolnak-e vajon azokra az emberekre, akik fél életüket arra tették, hogy megmaradjanak a láp csodás értékei. Mint Tanicsár Mihály, akinek most a lányával beszélgetünk. 

Csodás gyermekkora volt – emlékezik –, de házas életének első éveit is bent az arborétumban élte a férjével, Pál Jánossal, akivel csak később építettek önálló családi házat a falu másik végében. De ez se akármilyen helyen áll ám! A házzal szemben pompás, galagonyás, rózsabokros legelő, mellette meg a híres Fényi-erdő, ami pont olyan, mint ötven-hatvan éve. Hatalmas tölgyek, kőrisek, gyertyánok, szilfák mindenütt, köztük meg borzok, nyestek, rókák, szarvasok.

És gomba hátán gomba. A nagy nyári aszályok után most, az ősz derekán többször is jó eső öntözte meg a földet, s nő a gomba mindenütt. Az erdőben az őzláb meg a tinóru, a szemben lévő legelőn pedig a szegfűgomba meg a csiperke. 

– Finom mindegyik, de mi, főleg édesapánk a kucsmagombát szerettük igazán – mondja a híres lápőr lánya, s behajtja az utcai kiskaput, hogy kiadós sétára induljon velünk. – A kucsmagombának azonban van egy titka, fedő nélkül kell megabárolni, majd aztán sütni. Finomabb minden húsnál.

Ballagunk a Romániába átnyúló Fényi-erdő felé, ami Károlyi-birtok volt egykor, s közigazgatásilag a szomszédos Mezőfényhez tartozott, a nevét is innen kapta. Ma ugyan Bátorligethez van sokkal közelebb, de annak a nevét nem viselheti, hiszen Bátorliget csupán pár évtizedes község. Kiterjedt tanyavilág volt egykor erre, mely 1936-ig a szomszédos Vállaj külterületeként volt számontartva, s csak 1936-ban alakult önálló községgé Aporháza néven. Aztán 1950-ben a három egymással szomszédos puszta, Györgyliget, Aporháza és Bátorliget egyesítésével jött létre Aporliget, 1975-ben pedig tekintettel az akkor már világhírű bátorligeti őslápra, felvette a Bátorliget nevet. A falu arról is nevezetes, hogy 1963-ban itt fejeződött be az ország villamosítása.

– Jaj, szép életünk volt nekünk a villany előtt is – legyint Pál Jánosné Tanicsár Anna, miközben megállunk egy kukoricával benőtt üres telek előtt. – Itt laktak a szüleink sokáig, de aztán hogy meghaltak, a kis házat is megette az idő. Ó, mennyi nevetés, móka volt itt! Az igaz, hogy rengeteget kellett dolgozni, mi is sokáig harmados földet műveltünk, de azért ne gondolja senki, hogy itt csupa keserűség volt az élet. Itt még az is megesett, hogy Jézus vízzé változtatta a bort – meséli nevetve háziasszonyunk.

Nem szó szerint persze, de majdnem. Abban az időben történt ez, amikor a fináncok elől dugdosni kellett a dohányt meg a bort, mert iszonyatos adót vetettek volna ki, ha megtalálják. Így aztán volt, aki bevetette az ágyba a hordót, más a csutkakúpba rejtette, megint más meg egyszerűen elásta. Így tett Annus nénénk egyik szomszédja is. Igen ám, de annak a fia is szerette a bort, aki kileste a hordó helyét, s kifúrta a dugót, hogy hozzáférjen a nedűhöz. Apránként ki is szívta az italt, aztán a hordót felöntötte vízzel. Az apja persze rájött a turpisságra, de aztán elütötte egy tréfával a dolgot. Hogy az ő borát az Úrjézus vízzé változtatta. 

Útközben sok minden szóba kerül persze, a legtöbbet talán az, hogy mennyire megfogyatkozott a falu lakossága. 

– Apánknak itt is jó embere lakott, meg itt is, meg amott is – állunk meg egy-egy komlóval benőtt porta előtt, s szőlőszemeket csipegetünk a fákra felfutott indákról. – S igazi ezermester volt, aki szolgálati idején kívül hol tehenet elletett, hol lakodalmakban vőfélykedett. De nemcsak ezermester, hanem igazi mókamester is volt, aki nagyon szeretett danolni. Voltak ehhez társak is, az ötvenes évekből még a kedvenc nótájukra is emlékszem. „Ki tanyája ez a nyárfás? / Enyém meg a tied, elvtárs! / Ha hazajön a gazdája, / Mehetünk a bús pi…ba!”. De hát ezt nem lehetett mindenütt énekelni, hiába voltak híres barátai apánknak, azok se igen tudták volna megmenteni a büntetéstől.

Az 1907-ben született lápőr természetesen egy nagy erdő közepén, Fenékpusztán nőtt fel, ahol az apja volt az uradalmi szeszmester. És a közeli nyírbátori minoritáknál kezdte amolyan szobainasként az életet, de kitartásának köszönhetően előbb afféle segéderdész, majd erdőkerülő lett, aztán erdész, a háború után pedig a bátorligeti természetvédelmi területek őre. Bent is lakott családjával együtt az őslápon egy szolgálati lakásban, ahol Annus nénénk is gyerekeskedett. Nem ma volt, de mindenre emlékszik. 

– Hú, de régen jártam erre! – jegyzi meg, mikor rálépünk az ingoványon át vezető pallóra, s a karfára könyökölve gyönyörködünk a lassan sárguló lombokban meg távolabb az őszi harmattól lelapuló kövér fűvekben. – Itt gyűjtöttük az apró, elevenen született gyíkokat is – meséli. – Egy befőttes üvegben tartottuk, de pár nap után elengedtük persze őket, mert apánk velünk is szigorú volt. Nem csak a látogatókkal, mert azok közt is akadtak fegyelmezetlenek. A többség azonban nagyon is komoly ember volt, professzorok, akadémikusok, akikkel naphosszat eltanácskozott apánk. 

A család ma is sok híres tudós levelét őrzi, de Annus néni is szívesen emlegeti őket. Belőle meg a négy fiútestvéréből se lett ugyan lápőr, de azért van unoka, dédunoka, akik ugyanúgy szeretik az erdőt, a mezőt, a lápot, mint Tanicsár Mihály szerette egykor. Nagyanyjuk búcsúzik is tőlünk rövidesen, mert szép, sétára csalogató ugyan az erdő, de elmúlt dél, s jön az erdő melletti birtokon dolgozó unoka ebédelni.