Áldott a keze munkája

Botjára támaszkodva, lassú léptekkel halad felém. Szélesre tárja a fakaput, beenged a takaros portájára. Vizet a kőjárda melletti kútról húz magának, ez a legfinomabb – vallja. A baromfiudvarban libák, kacsák, gyöngytyúkok, csirkék kapirgálnak. Kertjében sok minden, közte krumpli, bab, káposzta terem. Rendszerint vet három-négy sor mákot, ami neki az ünnepi süteményekbe elég. A veranda vaskerítésén paradicsom kapaszkodik fel. Rebi néni (leánykori nevén: Kovács Rebeka) hűvösebb időben régi derékaljjal letakarja, így erről a pár tőről még februárban is szüretel.

A bal oldali, nagyobb házba csak aludni jár fel. Napja java részében, ha nem az udvaron, akkor a nyári konyhában serénykedik. A kis spájz, fürdőszoba és konyha – mint mondja – bőven elegendő őneki. A gázkonvektor jó meleget ad, azt kezelnie már könnyebb. Néha azért a sparheltet jól megpakolja fával, begyújtja, és azon még főzni is tud. Egy időben hordatott meleg ebédet a falusi iskolából, de azt hamar visszamondta. Inkább elkészíti magának, ha már a kert bőségesen ad hozzávalót.

– Ősszel felszántatom, és jövő tavasszal ismét beültetem. Ha pedig már nem bírom majd művelni, akkor is tiszta, rendezett marad a föld – magyarázza az ablakon kitekintve. Ízes palócosan beszél – hasonlít anyai nagyanyámra, aki szintén kazári asszony volt. A kompér, a verett haluska vagy a mákos hajtovány nem csengenek idegennek fülemnek. Túrós lepényének, buktájának, amelyekhez a tésztát természetesen kézzel dagasztja, messze földön híre járja. Mindkettőt megsütötte, amikor a Kazár Nyugdíjasaiért Egyesület és kedves barátai köszöntötték őt nemrég a kilencvenedik születésnapja alkalmából. Jólesett lelkének a figyelmes gesztus.

Olvasom mögötte a vászon falvédő pirossal kivarrott betűit: „Itt volt mellettem az Istenem, Mikor bajban voltam, Ő adott erőt énnekem.” Rebi néni elárulja, valóban így történt ez egész eddigi életében…

Kazáron született, itt nőtt fel. – Iskola előtt mindig templomba mentünk. Utána pedig közösségben töltöttük a délutánt: együtt nótáztunk, labdáztunk, kötelet hajtottunk. Tanultuk táncolni a lakodalmast és sok mást. Énekelni annál is jobban szerettem. Csengő hangú leánynak mondtak, a kórusba mindig előre állítottak – mereng el fiatalkori emlékein.

– Édesapám bányában dolgozott, anyuka háziasszonyként – mesél. – 1953-ban, tizenkilenc évesen mentem férjhez. De szép pünkösdi nap volt az! A házasságot követően ideköltöztem, ebbe a házba Imréhez. Apósommal aratni jártak a határba, mi asszonyok pedig itthon sütöttünk, főztünk, mostunk rájuk. Anyósom sokat betegeskedett, ezért a munka java része rám maradt. Sohasem teltek dologtalanul a napok – idézi fel.

Hangja elcsuklik, szemébe könnyek szöknek. Majd így folytatja: – Nehéz a szívem, mert nem maradt senkim ezen a világon. 2002-ben a lányom, Rebike 46 esztendős volt, amikor elveszítettem őt. Egy évre rá Imrét is. Mennyit szenvedett a drága gyermekem! Húsz évig ápolta Lacikát, a beteg kisfiát. Segítettünk, ahogy tudtunk, de nagy teher nehezedett a vállára. Tisztességgel eltemettem, elsirattam mindannyiukat. Évekig nem hagytam el a feketét, olyan mély gyász ült a szívemen…

Kopognak az ajtón. Egy megtermett, bajszos férfi disznótorost hoz az idős asszonynak. Pár percre rá megcsörren a telefon. A helyi boltos hívja, hogy milyen mécsest tegyen félre. Megnyugtatja, valaki felhozza majd Rebi néninek. Segítőkész, jó emberek veszik őt körül, amiért vendéglátónk minden nap hálát mond a Jóistennek.

A reggelt imával kezdi, és ezzel fejezi be a napjait. Esténként szívesen hallgat magyar nótát a televízióban. Templomba nagyon szeretne eljárni, de a fájós lábával már nem tud. Mutatja a jobb lábát, a másik kétszeresére dagadt. Mélyvénás trombózist kapott nagyjából tíz éve (később orbáncot), és akkor egy hónapot kórházban töltött. Amikor hazaengedték, egyből a kertbe ment kapálni. – Nekem ez az élet – mondja.

Észreveszek egy képet a nyári konyhában, amelyen kazári viseletet öltött férfit és nőt látni. – A főkötőt, a bő ingvállat, a gangát (a széles vászonkötény neve a palócoknál) én varrtam nekik – mutatja.

Hogyan tudja ezeket ilyen szépen elkészíteni?

– Ó, drága, hát szemüveggel. Jöjjön, nézze meg – s a nagy házba vezet, ahol munkái gondos rendbe behajtva pihennek a régi szekrényekben, dobozokba csomagolva. Takaros szobái beillenek múzeumnak. A falon dísztörölköző függ, de látni singelt lepedőt, szőttes párnákat – mind a viseletkészítő asszony keze igyekezetét dicsérik.

Dédanyja három falu: Kazár, Vizslás, Mátraszele varrónőjeként dolgozott. Vendéglátónk úgy véli, tőle örökölte a kézügyességét. Leánykorában készített vászon szakajtókendőket száröltéssel, valamint keresztszemes hímzéssel. A tömött varrásra és a subrikálásra is hamar ráálltak szorgos kezei. Máig varrja a kazári viseleteket, s őrzi a helyi gazdag múlt lenyomatait jelentő darabokat. Szekrényéből gyönyörű rózsás főkötők kerülnek elő, s büszkén mutatja viseletbe öltöztetett babáit. Akad, amelyik húszéves, de szépen megmaradt.

– Egy sem eladó, ha gyűjteményként átvenné az önkormányzat, nekik egyben odaadnám, hogy őrizzék meg az utókornak – néz valahová a messzeségbe a hagyományőrző viseletkészítő, aki 2022-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést az ezen a területen nyújtott több évtizedes munkásságáért. S még hihetetlen mennyiségű ismeretet őriz szülőfaluja népi kultúrájáról, szokásokról, táncokról. Jókedvében mindig rá lehet venni, hogy énekeljen egy szép magyar nótát, amely egyszerre mesél a boldogságról, a bánatról, az életről, s a kazári kilencvenéves asszony lelkének szépsége szól belőle…