Apró csodák nagymestere

Loksa Gábor immár hatvanhat éves, és átesett egy több mint egy éven át tartó súlyos betegségen, amely 2023 nyarán kezdődött. Amikor július 5-én a Népfőiskolán a 2021-2023-as Tanyakollégium zárókonferenciájára gyülekeztünk, a legnagyobb meglepetésemre Gábor – a két éven át tartó kutatások egyik legaktívabb résztvevője – nem volt ott. Párja, Ildikó mondta el, hogy pár nappal azelőtt rosszul lett, és állapota válságos. A következő hónapok nagyon nehezen teltek, s úgy gondolom, az orvosokon kívül elsősorban odaadó, hű társának, Bereczki Ildikónak köszönhető, hogy Gábor meg tudott gyógyulni.

S most ülünk együtt újra egy kávézóban, és már a következő munkáról, a tavasszal induló Nyikó mente Kollégiumról beszélgetünk. Minden remény megvan arra, hogy Gábor ebben már ismét részt vehet, s a rajta kívül Havel Alexandrából és Halász Gergőből álló csapata kiegészül Ildikóval. Kortyolgatjuk a kapucsínót lassan, s fölelevenednek a régi emlékek. De Loksa Gábor már elmúlt negyvenéves, amikor megismertem őt, arra kérem, meséljen arról, mi volt előtte. 

– Budapesten születtem 1958. május 29-én – kezdi –, édesapám, dr. Loksa Imre zoológus volt, talajzoológiával (talajállattannal) foglalkozott, állatrendszertant oktatott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán. Dolgozott tanszékvezetőként, és vezette az Akadémia Talajzoológiai Kutatócsoportját is, több tudományos expedíción vett részt, Albániától Dél-Amerikáig és Ausztrália-Új-Guineáig. Mindig nagyon szerették a hallgatók, és ez kölcsönös volt. Van egy „Loksa-tanterem” az ELTE-n, nevét emléktábla őrzi a Keszthelyi-hegység Kovácsi-hegyén található Bazalt utcában és a balatonfüredi Lóczy-barlangnál is. Édesanyám, dr. Loksa Imréné Wenk Éva szintén biológus volt, még az egyetemen ismerkedtek össze édesapámmal. Négyen voltunk testvérek, köztük én a legkisebb, és édesanyám a koraszülött nővérem megszületéséig szintén az ELTE Természettudományi Karán dolgozott, Állatrendszertan gyakorlatokat vezetett, majd a négyünk nevelése okán állásából kimaradt, de édesapámnak szakmai téren azután is sokat segített. Mind a ketten színes, sokoldalú emberek voltak, édesapám barkácsolt, festett, nagyon szerette a zenét, énekelt a Kapisztrán Kórusban, édesanyám amatőr színjátszó közösség tagja volt, és több száz verset írt, ezek közül meg is jelent jó néhány. Háborús helytállásáért Mindszenty József hercegprímás személyesen tüntette ki 1946-ban. A tőle kapott könyv elején aláírásával ez a mondat áll: „A hűséget őrizd meg!” Édesanyám életének mottója volt ez.

– Az apa és az anya után a fiú is egyetemi oktató lett, méghozzá meteorológusként...

– Több mint húsz évet töltöttem Gödöllőn. A Szent István Egyetem elődje a Gödöllői Agrártudományi Egyetem volt, ahol 1992-ben kezdtem, meteorológus diplomámat 1986-ban szereztem az ELTE-n. Az Agrometeorológia tárgyat oktattam, de amikor 2013-ban kiléptem a Szent István Egyetemről és a Lakiteleki Népfőiskolán folytattam a munkám, további három, általam kidolgozott, féléves kurzust hagytam örökül – Mikroklimatológia, A Föld éghajlata és Globális légköri változások címmel –, és több meteorológiai tárgyú témakört, amit más tárgyakban más tantárgyfelelős kollégák vittek tovább. Nyolc éven át szerveztem a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet természetvédelmi mérnök hallgatói számára a nyári terepgyakorlatokat, s talán nem dicsekvés, hogy – édesapámhoz hasonlóan – engem is kedveltek a hallgatók, nyilván azért is, mert soha nem „keménykedtem”, hanem a vizsgát is inkább az ismeretátadás részének, mintsem „számonkérésnek” tekintettem. Megszereztem 1992–94 között a mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnöki végzettséget is, és olyan tudományos, gyakorlati témákkal foglalkoztam – foglalkozom ma is –, mint a Homokhátság vízellátása, a vízpótlás, vízvisszatartás. Amikor 2000 januárjának végén és a rá következő hetekben bekövetkezett a Tisza ciánszennyezése, az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézete és a Lakiteleki Népfőiskola szervezésében létrejött a Tisza Kollégium, a ciánszennyezés következményeinek és a helyreállítás lehetőségeinek felmérésére, egyetemi oktatók és hallgatók részvételével. Dr. Füleki György, a Talajtani Tanszék vezetője hívott fel, hogy diákcsoportot kéne vezetni: „Gábor, ez neked való feladat, menj el!”. Így kezdődött a kapcsolatom a Lakiteleki Népfőiskolával.

– Ennek is már csaknem huszonöt éve. Milyen volt ez a negyedszázad?

– Nagy izgalommal érkeztem a Népfőiskolára, mert már addig is sokat hallottam arról, hogy milyen élénk és tartalmas munka folyik ott. Hamarosan megismerkedtem Lezsák Sándorral, a kuratórium elnökével – aki 2006 óta alelnöke az Országgyűlésnek –, ő aztán invitált a 2002-ben induló első Tanyakollégiumba, majd a Duna-Tisza köze lakosságának gazdasági helyzetét és pénzügyi tudatosságát vizsgáló Kossuth Kollégiumba is. Ez a munka, és főleg a kiskunsági emberek, családok küzdelme és hite, közösségi tudata, összetartozásának érzése nagyon megfogott. Így kerültem végül az egyetemről Lezsák Sándor hívására a Lakiteleki Népfőiskolára. Akkortájt kezdődött a hungarikum törvény parlamenti elfogadása után a határokon túli magyar lakosság értékeinek feltárását célzó nagyívű kutatómunka, amely később határon innen is folytatódott. Eddig tizenöt értékfeltáró kollégium munkájában vettem részt, a Drávaszög, a Muravidék és az Őrvidék Kollégiumnak technikai szervezője és a zárókötet társszerkesztője voltam.

– Mit adnak a résztvevőknek ezek a kollégiumok?

– Rengeteg élményt, ismeretet, rácsodálkozást, emberi kapcsolatot. Ez érvényes a hallgatókra, akik talán először jutnak el így Erdélybe, a Felvidékre vagy Délvidékre, de azokra is, akikhez elmegyünk. Sokan itt döbbennek rá, hogy mi magyarok, éljünk bárhol, valóban összetartozunk, és Szabó Dezső szavaival élve: „Minden magyar felelős minden magyarért”. Tőlünk, mindannyiunktól függ, hogy mi lesz velünk – nemzetünknek mit hoz a jövő.

– „Apró csodák nagymestere” – az egykori tanítvány, Bartos Mónika, ma a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának tagja, a Teleki Pál Érdemérem átadásakor így méltatta tanítóját, Loksa Gábort. Miben áll az élet csodája?

– Jólesett, hogy ő azt a sok apró dolgot, amit tettem az egyetemen – a katolikus hittancsoport ügyeinek intézésétől az erdélyi körutazásokig, ahol vezettem a mikrobuszt, de igyekeztem mókamester is lenni – ilyen nagyra tartja, bár én soha nem akartam nagy ember lenni. Számomra fontosabb a hűség, amivel Mindszenty hercegprímás ajánlotta édesanyámnak a könyvet, s amihez Teleki Pál miniszterelnök is, akinek a nevét és a cselekedeteit hirdeti a díj, amit kaptam, haláláig hű maradt. Lezsák Sándor, a kuratórium elnöke Mónika méltatásához, amelyben az együtt töltött népfőiskolai időket is felidézte, hozzátette, hogy én a Népfőiskola robotosa vagyok. Köszönöm ezt, és köszönöm a Jóistennek, hogy egy igaz eszmékben és emberekben hívő hűséges robotos lehetek. És köszönöm a hozzám való jóságot és hűséget Ildikónak és mindazoknak, akik a betegségem alatt mindent megtettek értem. Hála nekik, hogy most itt vagyok, és folytathatom a munkát.