Hat bárányból nyáj lett

Nagy tévedés. Mert mit látunk, ha megállunk, a híres Nagynyomási-legelőt kettészelő kövesútról? Legelésző teheneket a messzi fasorokban. A faluba érve meg mit hallunk? Gyenge báránybégetést, amire meg is állunk. Régi ismerősünk lakik itt, Tanicsár Ferenc, akinél épp ellenek a juhok, az akolban ficánkol már vagy tizenöt bárány. Egyik szebb, mint a másik. Van köztük fehér, van tarka, és van koromfekete is, de abban mindegyik megegyezik, hogy nem szeretik az idegent – pláne, hogy a gazda ölbe hozva mutatja be mindet a váratlan vendégnek. Jobban szeretik ők az anyjuk hasa alá bújva szemlélni a világot. Persze nem tizenöt báránya meg tizenöt anyajuha van a Tanicsár családnak. Itt bent, az akolban csak az ellő anyák vannak, a másik száz birka kint legel a távolabbi fasorokban. Jönnek mindjárt haza, hiszen dél körül jár az idő, délben pedig pihenni kell a jószágnak, majd kimennek még egy kis időre valamikor délután kettő táján. 

Tanicsár Ferenc nyolcvankét éves, s volt neki már báránya egészen fiatal korában, 1968-ban pedig egy nyírbátori gazda kétszázötven birkát számláló falkáját tartotta felesben, de aztán ez megszűnt, mert a nyájat bevitték a téeszbe. Ő meg elment a mozdonyvezető bátyja után Ózdra mozdonyfűtőnek. Mozdonyozott is vagy öt évig, de csak nem bírta megszokni azt a vidéket, ahol még az egérnek is azt mondják, hogy eger. Elvégzett egy teherautó-sofőr- meg buszvezető-tanfolyamot, s attól kezdve Bátorligetről, a szülei­től hordta a Pesten dolgozó környékbelieket a munkahelyükre. Később meg traktoros lett a téeszben. Onnan is ment nyugdíjba, de nem tudott nyugton maradni. Vett a nyír­vas­vári cigányoktól hat bárányt, s azt szaporította fel húszra, harmincra, majd százra. 

– Mindet mi neveltük fel, volt, amikor egyszerre négy kisbárányt is cumiztatnunk kellett – meséli, miközben kihoz az ölében egy újabb kisbárányt. – Hát lehet nem szeretni őket? – mondja kacagva, majd egy simogatás után engedi is el a szabályos kis fekete ördögöt. 

Itt áll a felesége is mögöttünk, ölében egy kis doromboló cicával. Vándorka a neve, nemrég óvatoskodott elő a szomszédos erdőből. Félénken nyávogott a kiskapuban, mert nem tudta, hogy befogadják-e az idegen portán. Hát még ha tudta volna, hogy van már ott négy macska meg négy kutya…! Pár napja dobta ki valaki, s hiába várta, várta vissza a gazdát. De szerencséje volt – a Tanicsárok minden állatot szeretnek. 

Nem is csoda, hiszen a legismertebb Tanicsár, Tanicsár Mihály a híres bátorligeti ősláp őre volt sokáig, s olyan nagy hírű barátai voltak, mint az egykori miniszter, néprajztudós Ortutay Gyula, s a világhírű biológus, Soó Rezső. Az előbbi meséket, mondákat gyűjteni járt Bátorligetre, az utóbbi pedig a láp rejtélyeit kutatta. Ferenc is ismerte őket, Ortutay meg egyenesen a mentora is volt. 

– A kutatóházban lakva gyakran nálunk étkezett – meséli. – Mikor édesanyám azt kérdezte tőle, mi legyen máma az étek, mindig azt mondta, hogy reggelire sült szalonna, délre kokaspörkölt, vacsorára bundáskenyér. Úgy is lett. 

Azt is szerette volna a neves tudós, ha ő veszi át apja után a botanikus kert lápőrségét, de közbeszólt a katonaság. Ferencet elvitték katonának, mégpedig három évre. A csehszlovák határon szolgált, jó messzire Bátorligettől. De azért nem volt rossz dolga. Mert amikor írt az apja, hogy „fiam, haza kéne jönni, lekaszálni a jószágnak a télirevalót”, a parancsnoka, Kapitány őrmester csak annyit kérdezett: – Hány nap kéne, fiam? – Egy hét, őrmester úr. – Na, jól van, elmehetsz tíz napra. 

Aztán hazament, s lekaszálták a télirevalót. Mert az apja is tartott teheneket, lovakat, kellett a széna. S hiába laktak bent az arborétumban, ott szigorúan tilos volt a legeltetés. Még csak az hiányzott volna, hogy lelegelje a jószág a sok védett virágot! 

Nem volt persze tilos mindenütt a legeltetés. Gyermekkorukban például a falut másik oldalról karéjozó Fényi-erdő tisztásaira jártak gyakran, a régi erdészház környékére. Jó messze volt, három-négy kilométerre, már közel a román határhoz. 

– Erdőközi Imre bácsi volt az erdész, nagy termetű, nagy szakállú ember. Volt egy szép lánya is, míg apja az erdőt járta, ő őrizte a házat. Egyszer a román katonák a határtoronyból kilesték, hogy elment az öreg, belopóztak az udvarra, kinyitották a pinceajtót, s nekiálltak borozni. Észrevette azonban őket a lány. Vette a puskáját, lehajtotta a csövét, s belefújt, mint a kürtbe. Micsoda…!? Fél óra múlva megjelent az öreg a mi apánkkal együtt. Hordókötéllel megkötözték a két románt, kikötötték egy fához, s levetkőztették őket. Aztán nagy öl csilántot vágtak, s nekiálltak a pucér hátukat csapkodni vele. Azt az óbégatást hallották volna! Hamarosan befutott a román parancsnok is, s elvitte őket. De hogy azok micsoda szidást kaptak! 

Gyönyörű vidék a bátorligeti, s tele furcsábbnál furcsább növényekkel, állatokkal. Itt például még elevenen szülő gyíkok is élnek, pedig tudvalevő, hogy a gyíkok tojással szaporodnak. Nem, itt nyolc-tíz apróságot ellenek. Olyan kicsik, mint egy gyufaszál, s rendesen szopnak, mint a kismacskák vagy a kisbárányok. Hányszor megfigyelték ezt a Tanicsár gyerekek! Van bent a lápon egy soha be nem fagyó tó, annak a nádasából másztak elő napozni a kis állatok. Tehették. Hiszen védettek, nem bánthatta őket senki. 

Birkalegeltetés közben gyakran eszébe jutnak Tanicsár Ferencnek azok a régi szép idők, a nagy telek, a nagy havak, a rekkenő melegek. Meg a régi bátorligeti emberek, mint a híres mesemondó, Fedics Mihály, akinek furfangos meséit két vaskos könyv is őrzi. Azt mondják, nem e világi volt az öreg, sok minden megesett vele, s azokat gyönyörű szép szavakba is tudta önteni. 

Ha élne, most minden bizonnyal a birkákról is hosszan tudna mesélni. Például arról, hogy nagy volt tavaly az aszály, Tanicsár Ferencnek is húsz nagy bála szénát kellett vennie a télre. De mesélhetne arról is, hogy nem kell senkinek a gyapjú, meg hogy drága a takarmány, ám nem sok értelme volna a panaszkodásnak. Tanicsár Ferenc se panaszkodik. Az biztos, hogy amíg menni bír, nála nem lesz üres az akol.