Szürke napok reménysége

Egy jászsági faluban élő asszonytól kaptuk a napokban azt a levelet, melyből idézünk: „Ezúton szeretném megköszönni december 24-i váratlan látogatásukat és a szerkesztőségben gyűjtött ajándékokat. Boldogan osztoztam fiaim­mal és az egyedülálló szomszédommal – aki beteg – az élelmiszereken és a karácsonyi édességeken, csemegéken. Nagyon nagy öröm ért, hogy a pénzből, amit hoztak, szilveszterre tudtam venni kenyeret és a legszükségesebb élelmiszereket, így aztán az új évnek is több reménységgel vágtunk neki. Karácsonyra elővettem a húszéves pici műfenyőt – amire még szaloncukor sem került az utóbbi években –, sütöttem bejglit és főztem töltött káposztát. Régen ajándék is jutott a fa alá, de a férjem már hét éve nem él, és a nagyszülőket is elvesztettük, súlyos anyagi gondokkal küszködünk. A szerkesztőség most igazi ünneppé tette számunkra a szeretet ünnepét. Hálásan köszönöm a segítségüket, jólesett, hogy gondoltak ránk is…” 

Az ország távolabbi részein élő családok meglátogatása néha nem kis szervezést igényel. Borsodban és Szabolcsban – ahol egy-egy településen olykor lehangoló utcakép fogad – vagy Békésben, Zalában, Vasban igyekszünk egy nap legalább két-három helyre menni, s vittünk már adományt iskolába vagy vallási közösségbe is. A tél egyik derűsebb napján jártunk Somogyban és Baranyában is három családnál, s egy Görgetegről érkezett levél különösen szíven ütött. Mária – akit nő létére, úgy gondolom, méltán nevezhetünk családfőnek – négy kiskorú gyermek gyámja, akiket a vér szerinti családjukból kiemelve intézetbe vittek volna, de ő magához vette őket. Ő rokkantsági járadékot kap, az élettársa szociális segélyt, s van egy közfoglalkoztatott családtag, ebből a „jövedelemből” meg a családi pótlékból kell megoldaniuk mindent. Ottjártunkkor a négy kisgyermek – közülük az elsőszülött Robikának Mária a keresztanyja – még iskolában, óvodában volt, de az, ahogyan „pótmamájuk” mutatta a képeiket, meg az udvaron a téli napsütésben lengedező, frissen mosott gyermekruhák látványa számunkra arról beszélt, hogy ezek a gyerekek a vér szerinti anyjuk helyett igazi édesanyát kaptak. 

Köszönjük azoknak, akik karácsonyi számunkban megjelent cikkünk nyomán (Mindörökké Papa) segítettek a Zala vármegyei Kacorlakon élő Vargáné Csöndör Margitnak és három unokájának. A nagymama és unokái, akiket évekkel ezelőtt magához vett az állami gondozásból, azonban – mint Segítsünk egymáson rovatunkban is olvasható – a család legfőbb támaszának elvesztése után továbbra is nagyon nehéz helyzetben vannak. A Papa, Varga István halála előtt pár nappal jártunk náluk, s igyekszünk mi­előbb újra meglátogatni őket. 

Azok közül, akik segítséget kérnek, nem mindenki szeretné, hogy a lapban megjelenjen a neve. S van, aki nem kér, mert szégyellné a falu, a szomszédok előtt. Ezért kértük olvasóinkat karácsony előtt most is arra, jelezzék nekünk, ha ismernek ilyen embert a lakóhelyükön. Egy Vas vármegyei faluból érkezett a levél, amely egy testvérpárról szól, a feladó a kettejük és a maga nevében is névtelenséget kér. Elmentünk a faluba, ahol egy 33 éves fiatalember a halmozottan sérült, teljes testi és szellemi fogyatékos nővérét a szüleik halála után maga gondozza. Azaz hétköznaponként egy gondozónőt fizet, hogy tudjon dolgozni. A szülők semmiképp sem akarták a beteg lányukat intézetbe adni, akinek a teljes leépülését az orvosi vizsgálatok szerint egy kisgyermekkori agyhártyagyulladás okozta. Három éve beteg lett az édesanya, s fél év múlva meghalt, egy év múlva súlyos betegségben elhunyt az apa is. Bár fiuk mérnökként jól keres, s fölösleges dolgokra nem költ, a kiadás olyan sok, hogy a hónap végére gyakran elfogy a pénze. Arról azonban hallani sem akar, hogy a testvérét intézetbe adja.

Számomra a beszélgetésünk után megrendítő volt a találkozás a beteg testvérrel, aki most 38 éves. Nem írom le, hogyan él egy ember, aki egész életében rokkant­ko­csi­jához és az ágyához van kötve, s életében a legnagyobb változatosság, ha jó időben – télen nagyon ritkán, tavasztól őszig többet – kint ülhet az udvaron a kocsijában. Megrendülésemet mégsem ez okozta elsősorban, hanem az az érzés – amiről a testvére beszélt –, hogy ez az ember a maga módján tényleg boldog. Ha a szem a lélek tükre, ezt láttam a szemében. És azóta is azon gondolkodom, milyen csodákra képes a szeretet, ha az nem csak üres szó. 
Jártam olyan családban is, ahol az egyik gyermek Down-kórban szenved. S már vissza is vonom a szenvedés szót, mert ott sem ezt éreztem, hanem valamilyen földöntúli összetartozást. Közben tapasztalom, hogy a gazdagság, a jó mód néha milyen közönnyel és lelki szegénységgel párosul. Általánosítani és ezzel bárkit megbántani persze a világért sem akarok, hisz tapasztaltam az ellenkezőjét is: lapunk segítségkérő olvasóinak tehetős emberek nemegyszer nagyon sokat segítettek, hogy tragédiák miatt megroppant életük valamiképp jobbra fordulhasson. És ismerek szép számmal szegényeket, akik a kevésből is adnak, ha a másik bajban van – gyakran névtelenül. 

Nem vitatom, vannak, akik ezzel visszaélnek, de több mint tizenöt év tapasztalata alapján mondhatom, azok között, akik lapunk révén segítséget kérnek, ez elenyésző kisebbség. Rosszulesik, hogyha mégis ilyen visszajelzést kapok, és ha igaznak bizonyul, az az ember ránk ne számítson többet. Visszagondolva arra a sok-sok levélre, ami e tizenöt év alatt Segítsünk egymáson rovatunkhoz érkezett és azokra a családokra, ahol jártam, számomra a legfontosabb a remény, amit adhatunk. Szüksége van erre mindenkinek, hisz mindannyian Isten gyermekei vagyunk. És együtt a haza, a nemzet: mi, magyarok.