Sírok közt a fák alatt

Megvallom, hogy néhány évvel ezelőttig nem sokat tudtam az ostffyasszonyfai hadifogolytáborról és temetőjéről. A barakkváros foglyai címmel akkor egy kitűnő dokumentumfilmet láttam – rendezője Boros Ferenc és Horváth Zoltán –, nem sokkal később pedig levelet kaptam Kiss Zoltán olvasónktól, aki a tábor egykori temetőjében megtartott halottak napi ökumenikus istentiszteletről írt. 

Tőle tudtam meg azt is, hogy tájékozatlanságom – és talán még sokaké – nem egészen véletlen. A II. világháború után ugyanis egészen a rendszerváltozásig a táborról és temetőjéről nem sokat lehetett hallani. Az 1931-ben kezdődött halottak napi gyászünnepségek elmaradtak, a sírokat kezdte benőni a bozót. Az elhanyagolt hadifogoly-temetőt aztán 1986-tól a Vas Megyei Temetkezési Vállalat vette gondozásba, és a hatezer négyszögöles terület megtisztítása után hozzákezdett a parkosításához. A folyamatos karbantartást támogatta Vas Megye Tanácsa, illetve a rendszerváltást követően Vas Megye (később Vas Vármegye) Önkormányzata. A munkában kezdettől fogva részt vesz Ostffyasszonyfa és Nagysimonyi önkormányzata és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum is. 

A szépen gondozott temetőben meg-megállunk egy-egy sír előtt Kiss Zoltánnal, aki nyugdíjba menetele előtt egy építőipari vállalat gazdasági vezetőjeként dolgozott, és Gecse Józseffel, az Ostffyasszonyfai Hadisírgondozó Egyesület elnökével, aki 2006-tól 2013-ig Ostffyasszonyfa polgármestere volt, majd kinevezték a Celldömölki Járási Hivatal vezetőjévé. Gecse József lehajol egy sírhoz, melyen magyar név van: Nagybossányi és Kisprónai Bossányi László századosé, aki valószínűleg a táborban dúló valamelyik járványnak esett áldozatul. Mert a kolera és a tífusz, majd 2018-ban a spanyolnátha nem válogatott az emberek között, ledöntötte lábáról és sírba vitte a foglyot és az őrzőt egyaránt. 

A tábor építését 1915 májusában kezdték, és néhány hónap alatt be is fejezték. Novemberben már vágány kötötte össze az ostffy­asszony­fai vasútállomással, 2016 elején pedig már üzemelt a saját villamos erőműve is. A higiéniai körülmények az átlagosnál sokkal jobbak voltak, a táborban jól felszerelt kórház is működött. A járványokat azonban, melyeket még a hatalmas ostffyasszonyfai komplexumot építő szerb és orosz hadifoglyok hurcoltak be a közeli elődtáborokból, csak hosszú idő alatt tudták felszámolni, a spanyolnátha pedig később újabb istencsapása lett. 

A 250 kataszteri holdon elterülő tábor 197 barakkjában egyszerre 40-50 ezer fogoly lakott – ez több volt, mint a közeli Szombathely és Pápa akkori összlakossága –, és négy év alatt több mint 160 ezren fordultak meg itt. Egy-egy barakkban száz-százhúsz, vagy szükség esetén akár kétszáz foglyot helyeztek el, volt víz és villany, gondoskodtak a szennyvíz elvezetéséről is. A zsúfoltság azonban sok gonddal járt és a foglyok közt is feszültségekhez vezetett, ezért igazi kiváltság volt, ha valaki – körülbelül nyolcezren lehettek – hadimunkásként a környező, közepes és nagyobb paraszti gazdaságokban dolgozhatott, és ez idő alatt ott étkezhetett és ott is alhatott. Szerelmek is születtek, akadt, aki a háború után itt maradt. A foglyok – az oroszokon, ukránokon, szerbeken kívül később főleg románok és olaszok – szívesen dolgoztak a különböző műhelyekben is. Az asztalos- és kovácsműhely munkásainak eleinte állandó elfoglaltságot adott az épülő tábor létesítményeinek a kialakítása, később meg a folyamatos javítások. Volt többek közt cipész-, szabó- és kosárfonó műhely is, a foglyok naponta háromszor étkeztek. A táborhoz körülbelül 500 hold mezőgazdasági terület tartozott, amely a legfontosabb élelmiszerekből lehetővé tette az önellátást, a földeken megtermett a szükséges gabona, a disznóhizlalda pedig fedezte a hússzükségletet. 

Az ostffyasszonyfai hadifogolytábornak 1916-tól saját pénze volt, ezzel fizették a tisztek illetményét és a munkások bérét. Felhasználni csak a tábor területén, a kantinban és az egymás közti „üzletekben” lehetett. A hétköznapoknál a foglyok számára gyakran nehezebben teltek a vasárnapok, amikor rájuk tört a honvágy. Hogy könnyebb legyen elviselni, nem egy, hazai dalokat éneklő kórus és – főként fúvósokból álló – zenekar is alakult. Szerveződtek színtársulatok is, egy 1917. január 14-i keltezésű színházi programlap tanúsága szerint az orosz hadifoglyok egész estét betöltő színházi előadással rukkoltak elő. 

Miután a központi hatalmak és Szovjet-Oroszország 1918 márciusában aláírták a breszt-litovszki békeszerződést, és a magyar–orosz hadifogolycsere megkezdődött, a tábor létszáma csökkenni kezdett. A májusi bukaresti különbékét követte a román hadifoglyok hazaszállítása, majd az olaszokat is elvitték. Schön Árpád táborparancsnok október 27-én a fogolytábor teljes feloszlatásáról tett jelentést a hadügyminiszternek. 
Nagy kérdés volt, mi legyen a tábor sorsa. Megmaradt a hadügy kötelékében, és katonai lőszertelepet alakítottak ki, a visszavonuló hadsereg lőszereiből hatalmas készleteket halmoztak fel. A környékbeli gazdáknak ez nem tetszett, és félelmüket igazolta, hogy 1919 márciusa és 1922 januárja között a telepen háromszor is óriási robbanás történt, ami a szomszédságában is károkat okozott, sőt halálos áldozatai is voltak. Ezután a tábort felszámolták, 1924-re lebontották épületeit, majd legvégül, 1925-ben a víztornyát. 

Száz éve, hogy a tíz évvel azelőtt felépült hadifogolytábor helyét visszakapta a természet. Ma szántóföld és erdő van a területén, betonépületeiből itt-ott látszik egy-egy faldarab, és csatornahálózatának egyik szakasza is megmaradt. Aki Ostffyasszonyfán jár, mielőtt a temetőbe kimenne, feltétlenül nézze meg a tábor történetét bemutató állandó kiállítást a művelődési házban, kérésre a polgármesteri hivatalban kísérőt is kaphat. 
A hadifogoly-temető a falutól két kilométerre van, a díszes vaskaputól egyenes út vezet a kis földhalmon álló központi obeliszkig. Az elágazó kavicsos utak a nemzetek parcelláihoz vezetnek, az egy nemzethez tartozó halottakat a maguk közös parcellájában temették el, ahol a nemzet feliratos emlékműve áll. Jártam Doberdón és más katonai temetőkben, ahol magyar hőseink nyugszanak, Ostffyasszonyfán a télen is zöld pázsiton a fák alatt, a katonás rendben sorakozó, katonai jelvénnyel és azonosítószámmal ellátott sírkövek közt ugyanaz a szívszorító érzés fog el. Körülbelül ötezer ember a járványok idején tömegsírokba került, a kövek alatt a hivatalos adatok szerint 5600-an alusszák álmukat. Románok, olaszok, oroszok (köztük ukránok), szerbek – és a tábor őreiként magyarok. 

Egy doberdói felirat jut eszembe: „Testvérré lettek a halálban.” Adassék örök békesség nekik…