Ahol a legjobb vessző terem

Fűzfa meg fűzfavessző másutt is nő, még sincs olyan falu Zemplénben vagy a Taktaközben, ahol annyi kosár, szekérkas, ballontartó készült volna, mint Tiszaladányban. Valamikor szinte az egész falu ebből élt, mára azonban csupán egyetlen mester fonja a vesszőt, Csikai Gusztáv. Ő se mai legény. Most töltötte a kilencvenkettőt. És zsörtölődik, mert majdnem ledöntötte az inf­luen­za. Vagy valami hasonló nyavalya. Nem szokott ő az ilyesmihez, de most bizony orvosságot kellett szednie. Kalmopyrint, mert az jó sok mindenre. Őt is rendbe hozta pár nap után, bár még egy kicsit szipog meg köhécsel, de már szívesen fogadja a vendégeit. Köztük minket is, már csak azért is, mert már vagy hatvan éve járatja a Szabad Földet, akkor is azt lapozgatta épp, mikor bekopogtunk hozzá. 

– Ó, jöttek volna ötven-hatvan éve, az egész falu tele volt vesszővel meg kosárral, kassal – tette le az újságot jöttünkre. – Korábban pedig még többen éltek a vesszőből. Kicsi a falu határa, kevés földjük volt az embereknek, rá voltak kényszerítve a fűzre meg a tokaji hegyre, ahová napszámba jártak. S nem kérdezte senki, hogy mennyi lesz a fizetség. Mert a munka volt a fontos. Hogy én kitől tanultam a mesterséget? Ha én azt meg tudnám mondani. Nagyapámtól, keresztapámtól, a szomszédoktól, nálunk már gyermekkorában tudott mindenki fonni. 

Azt is tudta mindenki persze, hogy merre terem a legjobb vessző. Természetesen a Tisza árterében. De ott nem lehetett csak úgy partizánkodni, a közösség nem tűrte el, hogy valaki is összepocsékolja a kincset. 

– Augusztusban kezdődött a szezon, a vesszőszedéssel. Szirmay báró, a falu legnagyobb birtokosa az ártérben minden kepésének adott egy nyilast, ami általában 14-15 méter széles és ezer méter hosszú volt. De akinek rövidebb rész jutott, az se csapódott be, mert annyival szélesebb parcellája lett. Mikor megkezdődött a szedés, kint volt az egész falu, mert csak egy napig lehetett szedni. Utána meg jött a fonás, kicsi meg nagy, fiatal meg öreg, mindenki értett hozzá. 

A kenderfűz volt a legérettebb, de a szép sárga színű veres vessző is megtette. Ő leginkább faros kasokat készített. Az komoly munka volt, általában másfél méter hosszú, de volt, aki két, két és fél méterest rendelt. Ők is egészen 1969-ig abból éltek, de akkor már nagyon keveset kerestek vele, a helyi téesz pedig, ahol a felesége dolgozott, csak nyűglődött, így másik megélhetés után kellett nézni. Megkereste hát ezért az egyik régi futballista barátját, s az ő közreműködésével a kiskörei vízi erőmű kövezőbrigádjához került. Kemény munka volt, de hozzá volt ő szokva a nehéz munkához, s megbízták egy tiszaladányi munkabrigád szervezésével. Nem volt nehéz a toborzás, hiszen akkor már 2700 forintot kerestek havonta! Hamarosan pedig újabb lehetőség adódott, szakmát lehetett szerezni. 

– Akkor már harmincnyolc éves voltam, de úgy gondoltam, még nem késő, hogy belevágjak. El is végeztem az iskolát, ács-állványozó szakmunkásvizsgát tettem. Volt egy kis gond azonban. Messzi volt Ladány, messzi a család, ráadásul áthelyeztek bennünket Tiszaföldvárra, illetve Mezőhékre, de nemsokára sikerült elérnünk, hogy Tokajba mehessünk. Akkor épült a taktaközi csatorna rengeteg műtárggyal, ahol nagyon sok betonmunka volt zsaluzással, kellett a szakképzett munkás. Ráadásul jól meg is fizettek bennünket, én például 15 forint 20 filléres órabért kaptam. Otthon volt egy kis tehenünk is, meg azért a fonást se hagytam teljesen abba, úgyhogy megéltünk szépen. 
S otthon még a szenvedélyének is hódolhatott, a horgászatnak! Ami nem lehet véletlen, hiszen a falut a gyönyörű Holt-Tisza öleli, a házától két-háromszáz méterre. Ideális hely a halfogáshoz meg a csendes szemlélődéshez. Igen ám, de ő sose szeretett egy helyben üldögélni, s várni órákon át a kapást. Nem is pontyozott, keszegezett ő sose, sokkal nemesebb sportot űzött. Pergetett, vagy ahogy másképp mondják, villantózott, csónakból meg partról kereste a halat. Főleg csuka jött, volt köztük négykilós is. A régi botok egyik-másika megvan ma is, meg is néztük őket az egyik sarokban. De láttunk ott mást is! Méghozzá egy olyan szerszámot, amit talán még Herman Ottó, a nagy polihisztor is megsüvegelt volna. Egy törpeharcsázó botot. 

De milyen készség az!? Én se láttam még eddig olyat, pedig az eltelt évtizedekben a Drávától a Szamosig, a Hernádtól a Küküllőig, a Tiszától az Ipolyig bekóboroltam a magyar vizek jó részét. Egy hosszú, talán kőrisfából készült bot, a végéhez vékony, de merev acélpálca szorítva, annak végén meg hármas horog, Egy baja van, csak nagy télben használható, mikor befagynak a vizek. Az ember léket vág a jégen, s várja, hogy odagyűljenek a törpék. A többi már a bot meg a horog dolga… 

Látni azon a portán mást is, például az ól falára akasztott feszítőkereteket. Pézsmapatkányok lenyúzott bőrét szárította azon Csikai Gusztáv, volt olyan év, hogy száznál is többet. Kártékony jószág az nagyon, s a hetvenes években volt belőlük jócskán. Akkortájt több ladányi család kasszáját bővítette a pézsmavadászat. Tokajban vették át a bőrt, de olyanok is akadtak, akik bundát készítettek azokból Nyíregyházán. Drága bunda volt, hiszen egy-egy kabáthoz száz bőr is kellett. De az bunda volt, a pesti korzókon se viseltek különbet a nők! 

Hát, ma már nincs pézsmapatkány, eltűntek olyan hirtelen, mint ahogy jöttek. A feszítőkeretek is ma már csak díszek, mint ahogy a fészerben porosodó tapogatókkal se járja már Guszti bátyánk a vizeket. Pedig hányszor megtaposta ő annak idején a ladányi vizeket! Volt, amikor heten-nyolcan is szűrték a laposabb kiöntéseket, s gyűjtötték a kárászt, a keszeget. Nemesebb hal, ponty, harcsa ritkán jött ugyan, de jó volt a kárász, a keszeg is. És nem is a hal volt igazán a fontos, hanem a jó szó, a közösség. 

– A régiek közül sajnos már nagyon kevesen élünk, a feleségem is meghalt három éve, de azért nem vagyok egyedül – mondja. – Jönnek az unokák, meg az önkormányzat emberei is rám nyitják az ajtót. És hát nincs is nagyon időm az unatkozásra, mert kell a kosár, és a böszörményi, görbeházi, újvárosi lovasok is állandóan kérik a faros kosarakat. Csak ez a náthás nyavalya múlna már el, mert így még dolgozni se nagyon van az embernek kedve. De itt a tavasz, jönnek már a jobb idők!