Két diófa

A Nyíregyháza és Rakamaz közötti harminc kilométeres szakaszon jó vastag, barna réti földek hullámzanak, első osztályú búza- meg krumplitermő földek. Ám nagyjából félúton, még a tisza­nagy­falusi letérő előtt hirtelen megváltozik a föld színe, és a dombok is magasabbak. Rejtély, hogyan került ide ez a homokgerinc, ahonnan a tavaszi szélviharok pont úgy röptetik a port, mint az igazi Nyírség belsejében. 
Itt persze nem búza meg krumpli nő. A tiszanagyfalusiak meg a környező tanyák szőlőskertje volt ez egészen a rendszerváltásig, de akkortájt nem csak a földtulajdonlás változott meg, a földhasználat is gyökeresen átalakult. Addig egyetlen sor szőlőért is bicskát voltak képesek nyitni az emberek, a kilencvenes évektől azonban egyre kevesebbek vettek kézbe metszőollót, kapát, permetezőt. Lassan el is vadultak a kertek, még annak volt a legnagyobb szerencséje, ahonnan kihúzgálták ugyan a tőkéket, de legalább meggyet telepített a gazda. 

De annak is leáldozott, még a nagyfalusi szőlőskert húzta legtovább a környéken. Ám persze onnan is kipusztultak a tőkék, a fák, mostanában már onnan is csak homokot hord a szél. Nem messze azonban az úttól, a domboldalon megmaradt egy kis facsoport, a domb aljában meg egy magányos diófa. Néhány hete azonban a facsoportot is kirángatta egy gép, de a diófa maradt. Ám nem telt egy hét, lecsonkolták törzsig, úgy állt ott szegény, mint egy nyúzott, didergő állat. Hogy miért­ csonkították meg, s hagyták ott nyúzottan egyedül a pusztában, sokáig nem értettem. De aztán kivágták azt is. A táblát pedig a kopár homokdombbal együtt felszántották, s bevetették valami maggal. Hogy aztán lesz-e abból a magból valami a sívó homokon, nem tudom, de a tettesnek csak lehetett a fanyű­vés­re valami oka! Ha más nem, hát az állami támogatás. Mert az járni fog akkor is, ha csak pár szál árpa kél ki a földből, az a vén diófa meg nem hajtott semmi hasznot. Ha meg nem hoz hasznot, pusztuljon! 

∗

Van nekem is egy diófám, Máramarosszigetről hoztam vagy tíz éve egy ottani jó barátom kertjéből. Gyönyörű szép kis csemete volt, s a határon se szólt senki, pedig ott nem lehet csak úgy áthozni élő csemetét. Igaz, becsavartam egy pokrócba, s horgászbotjaim közé, a bottartó zsákba rejtettem. Mert horgászni mentünk mi azon a tavaszi napon két gyermekkori baráttal Szigetre, jött ugyanis az üzenet, hogy megy a paluszt az Izán. Talán nem mindenki tudja, hogy az Iza Máramarossziget folyója, a paluszt meg egy halfajta. Paduc az igazi neve, de a Felső-Tisza mentén, Szatmárcsekétől Szigetig palusztnak mondják, s nemcsak a magyarok, de a ruszinok, s még sok román is. Ám nem volt szerencsénk, áradt az Iza, lehetetlen volt a horgászat. A máskor csendes, kristálytiszta folyócska kiszakított bokrokat, letört fákat cipelt, egyik a Szalavánra vezető híd lábánál akadt fenn, felső ágai egészen felértek a hídig. 

No, de ha már it vagyunk, menjünk fel a Szalavánra, ami olyan Szigetnek, mint Tokajnak a Nagy-Kopasz, belátni onnan az egész tájat, s nemcsak Szigetet, de Kárpátalját is, egészen a messzi havasokig. Egy vén diófa alá heveredtünk, gyönyörködtünk a tavaszi fényben fürdő hegyekben, mikor felfedeztem egy csemetét a diófa alatt. Márpedig én ezt kiásom, s hazaviszem! Ó, dehogy viszed, intett le szigeti barátunk. Ki tudja, milyen csenevész a termése? De van neki otthon, a kertben egy százéves fája, amin papírvékony héjú, édes, sárga bélű dió terem, s van alatta annyi cseprente, hogy válogatni is lehet köztük. 

Leérve a hegyről aztán másnap reggel ki is ástuk a legszebbet, s vittem haza boldogan Nyíregyházára. Ópályi barátaim valamivel többet értenek a kertészethez, mint én, húzták is egy kicsit a szájukat, hogy mit akarok én azon a sovány homokon ezzel a vastag, tiszai földhöz szokott fával, de mit bántam én a beszédüket! Otthon a társasházi kertben jó nagy gödröt ástam, még igazi szerves trágyát is szereztem, és elültettem, aztán locsoltam, locsoltam egész nyáron. Meg is fogant, már az első évben nőtt vagy tíz centit. A másodikban ötöt, a harmadikban hármat, most meg már évente legfeljebb egyet-egyet. Pedig locsolom, még új földet is hoztam rá, de csak áll szegény kis fa lehorgasztott fejjel, én meg nem tudom, mi lehet a baja. 

A múltkor aztán benézett hozzám egy régi, gödöllői kertészbarátom, neki is előadtam a kis diófám történetét. Hümmögött, hammogott, meg-megtapogatta az ágait, aztán rám nézett komolyan. 

– Tudod, hány éve élek én már Gödöllőn? S azt gondolod, hogy nem Törökszentmiklóssal álmodom még mindig…?