Népviseletben a bálban

Elmondhatom, nem csalódtam. Összesen 26 modellt láthattunk – illetve huszonhetedikként Cser Györgyi kontyra tűzött nyári főkötős dömsödi viseletét –, s egyik szebb volt, mint a másik. Elindultunk a felvidéki Magyarbődről, majd Hont környékén át eljutottunk Eperjes vidékére és Gömörbe, onnan a kárpátaljai Nagydob­rony­ba. Utunk a délvidéki Doroszlóra, onnan pedig az őrvidéki Őrszigetre vezetett. Következtek az erdélyi viseletek, de előtte néhány gyönyörű dallal ajándékozta meg a közönséget a Ju és Zsu Társulat, amely – mint megtudtuk – karácsonyi meglepetésként legutóbb a Charles Dickens Karácsonyi ének című regénye alapján készült Isten pénze című musicalt adta elő Dömsödön – hatalmas sikerrel. Az erdélyi bemutató viseletcsokra a Székelyfölddel kezdődött és a moldvai csángók viseletével folytatódott, de természetesen nem maradt ki Kalotaszeg – ezen belül Magyarvista és Méra – káprázatos színvilága sem, ahonnan Györgyfalván át vitt az út a mezőségi Magyarpalatkára és Ördöngösfüzesre. 

Újabb Ju és Zsu-dalok után érkeztünk meg a mai Magyarország területére, s mindjárt Kalocsára – ahol e sorok írója szép emlékű középiskolás éveit töltötte –, amelynek a népviselete a kalotaszegi településekhez hasonlóan rendkívül szín- és motívumgazdag. Kalocsa után a szatmári, majd a tárnoki tót, a dél-alföldi és a Galga menti viseletet láthattuk, a határon inneni tájak sorát a dunántúli Mezőföld zárta, melynek viselete – csakúgy, mint a kalocsai – Dömsödre is hatott, hiszen csak a Duna választja el tőle. 

A legnagyobb figyelem – amely tapsban is megnyilvánult – természetesen a dömsödi viseletek bemutatóját kísérte. A kalocsai és a mezőföldi hatáson túl a Kiskunság közelsége a harmadik fontos tényező: a dömsödi pásztorviseletek megegyeznek a kiskunságiakkal. Pest közelsége miatt a nagyközség népe hamar kivetkőzött, népviseletét városi öltözetre váltotta. Szerencsére vannak még fellelhető régi fényképek – Jancsó Attila magánmúzeumának gyűjteményéből Küldjön egy képet rovatunkban korábban mi is közöltünk néhányat –, ezek tanulmányozásával Cser Györgyi rekonstruálni tudott egyes darabokat. Nagy segítségére volt a munkában a most 94 esztendős Laczi Gáborné, Mariska néni – néhány évvel ezelőtt róla is írtunk –, akinek a nagymamája varróasszony volt, s még több féltve őrzött ruhadarabja megvan. Az ő szigorú útmutatása és a fényképek alapján elkészített viseletek kivívták a szakmai zsűri elismerését, a dömsödi népviseleti rekonstrukció „Hagyományos népművészeti remek” minősítést kapott. 

A nőnapi bál résztvevői tíz modellt láthattak: a fiatal nők kék vászonruháját és az idősödő nők barna virágos, vászonszoknyás, kötényes viseletét, a jellegzetes helyi cigány viseletet, a kék, polgári főkötős dömsödi női öltözetet, a kékfestő anyagú, hagyományos nyomódúccal mintázott ruhákat, az idősebb asszonyok mindennapi viseletét, a fiatalasszonyok és a kislánykák színesebb, vidámabb, szintén kötényes viseletét, a szüreti bálos és a zöld nagylányruhát, valamint a bő gatyás, bornyúszájú inges, mellényes pásztorlegény-viseletet. Az ezt bemutató legénykét – akinek „pedig még legénytoll sem pehelyzik állán” – csodaszép ruhájában gyönyörű lánykák vették körül. 

Igazi meglepetés volt Ócsai Julian­na, a Petőfi Sándor Oktatási és Művelődési Központ igazgató asszonyának viselete is, aki Kopor Tihamérral együtt konferálta a rendhagyó divatbemutatót. Ebből az alkalomból egy 125 éves ókalocsai ruhát öltött magára, amit családja féltve őrzött kincsei közül vett elő. Úgy állt rajta, mintha külön erre az alkalomra készítették volna, a ládába zárt gyönyörű ruhadarabon egyáltalán nem látszott az eltelt sok-sok év. 

Csepec (az Eperjes környéki főkötő), bernyéc (a moldvai csángók öve az azonos anyagú háziszőttes katrincán), pundri (a mezőségiek posztómellénye), repika (a tárnoki tót asszonyok hossszúujjú felsője), du­ránd­ré (a magyarvistai főkötőre került fátyolkendő) és más kifejezések váltak ismertté azok előtt is a nagyon színvonalas bemutatón, akik mai világunkban még nem találkoztak ezekkel. Több fiatallal beszélgettem a bálon, akik elmondták: úgy érzik, amit láttak, nemcsak a múlt, hanem szépségével, praktikusságával jövőbeni „modern” viselet is lehet. 

Köszönet mindezért Cser Györgyinek, aki Dömsödön született és itt töltötte a fiatalkorát, majd tíz évvel ezelőtt népviselet-készítőként visszatért a szülőfalujába. Tagja a Dél-Pest Vármegyei Régió legnagyobb népművészeti egyesületének, az Iharos Egyesületnek, és rengeteget dolgozik – aki próbálkozott hasonlóval, tudja, milyen hatalmas munka van egy ilyen bemutató mögött. S miután Laczi Mariska néni és mások segítségével sikerült befejeznie a már csaknem elfeledett és csak töredékeiben megtalálható egykori dömsödi viselet teljes rekonstrukció­ját, arra készül, hogy kutatásainak eredményét egy terjedelmesebb tanulmányban is megjelenteti. 
Dömsödön megvan a fogadókészség hozzá. S a néprajztudomány egészének fontos adalékokkal szolgálhat.