Rozi néni babaháza

Böjt van. Rozi néni ennek megfelelően fekete viseletet öltött fel találkozásunkra. De nem teljes sötétet: kék virágos díszítésű ráncos szoknyájára lágyan omlik rá a lila-bordó, kék színekkel hímzett, rojtos, az alján gyöngyös berakású fekete köténye (itteni nevén: szakácskája). Hozzá élénken zöld szvettert, kardigánt visel, aminek kihajtott nyakát ő maga varrta ki. Ünnepnapokon szinte kötelező jelleggel ebbe öltözik, s hétköznapokon is szeret így tenni. Sok örömét leli a viseletben, amely a hagyományokhoz való kötődésén túl kifejezi a szülőföldjéhez való ragaszkodását is. 

Rimócon született, és itt töltötte gyermekkorának, ifjúságának éveit.­ Sok, szívének kedves emléket őriz azokból az időkből. 

– Mikor már az eszemet tudtam, édesanyám viseletbe öltöztetett – meséli. – Így játszottunk, és kislányként ránk bízták, hogy kihajtsuk a libákat a tarlóra. Tizennyolc évesen férjhez mentem. Az uram a téeszben dolgozott. Jómagam a helyi gazdasághoz tartozó erdőbe, a csemetésbe jártam el napszámosnak. Később a bérelt földjeinken kapáltam, míg a férjem végezte a gépi munkát. Búzát, kukoricát termeltünk az állatoknak, a krumplit piacra vittük… 

– Idővel a család megélhetését viselet- és babakészítéssel is tudtam segíteni. Apai nagyanyám varrt ruhákat a falubelieknek, de a viseletkészítést édesanyámtól lestem el. Felső és fehér ráncolt szoknyát csináltam a babámra. Férjezett asszonyként a saját ruháimat magam varrtam. Kötöttem szvettereket, laj­bit (vagyis mellényt), és hímeztem rájuk mintát – idézi fel a régi időket a ma már nyolcvanéves ri­móci asszony, aki nem elégedett meg azzal, hogy kizárólag a meglévő motívumokkal díszítse a ruhákat. 
Rimócon, mint mondja, sosem számított ritkaságnak, ha valaki tudott viseletet varrni, hajdanán minden asszony értett hozzá. Ruhái az igényesség mellett némi egyediséggel tudtak kitűnni a többi közül. Az említett szakácska hímzett nyaka az ő ötlete. Hasonlóan különleges, hogy a kendőszéleket mind kivarrta, rojtjait díszítette, és a rakott szoknya ráncainak aljába rózsamintát tett. Mosolyogva említi, hogy a szoknya hosszát ollóval rövidebbre csapdosta, mivel térd felé érve annak sokkal szebb tartása lett, jobban mutatott a lányokon. 

Két gyermekkel ajándékozta meg őt az ég: Tamás a mezőgazdaságban dolgozik, Mária orvos, de szabadidejében szívesen részt vesz a viseletkészítésben. Mindig kíváncsian, ámulva nézte, milyen szépre varrja édesanyja a ruhákat. Eltanulta tőle a készítést, s manapság rendszeresen besegít Rozi néninek, aki az utóbbi időben sajnos sokat gyengélkedett. 

– Ez tart életben – sóhajt, amikor bevezet a már kész (női és férfi) viseletekkel és még varrásra várakozó anyagokkal dugig telt szobába. Hagyományőrző tánccsoportok az ország minden részéből vásárolnak tőlük. De úgy is volt, hogy egy fiatal lánynak megtetszett a rimóci menyasszonyi ruha, és megkérte Rozi nénit, varrjon neki. Hajdanán ­rendszeresen készített viseletbe öltöztetett babákat is, amiket sokan vittek ajándékba, esküvőkre, ünnepségekre. 

A szekrényekből szinte kiomlanak a csodálatosabbnál csodálatosabb anyagok. Vendéglátóm – aki munkájáért 2023-ban megkapta a Népművészet Mestere címet – nem győzi mutatni, jómagam pedig bámulni. 

– A színes, mintás gyapjúanyagokat Törökországból hoztam. Ezekből olyan ráncos szoknyák készülnek, amiket most hordok. Ezekhez a kecelét, nagykendőt is fel lehet kötni. A leghíresebb a tízpengős kendő, vagyis a fekete alapon piros-zöld hímzéses. Tüdőszínű akad még belőle. Ezt a vállunkra vesszük ráncolva, hogy csak a megkötő sarka látszik ki – kapja magára az egyiket. 

A virágdíszes, kék, rózsaszínű, zöld, bordó színekben pompázó selyemanyagok inkább ünnepnapokra illenek. A hófehér alsóra megy a tüdőszínű alj, rá a vasalt szoknya, majd a felső, és végül a kecele. Ehhez alsó lajbit és nagykendőt vesznek. Előkerül egy, a nagyszülei korából való viselet, a halszemes, piros csecseszoknya, ami már kifejezetten „templomba menős” öltözék. 

– Rimócon megmaradt a viselethordási hagyomány. Nagyok és kicsik felveszik ünnepnapokon, búcsúkor és így tovább. Karácsonykor pirosat, húsvétkor fehéret vagy zöldet – magyarázza a Máriás csoport vezetője. Az 1956 óta működő lánycsoport tagjai fehér menyasszonyi népviseletet öltenek, így menetelnek a Szűzanya szobrát a vállukon tartva a Mária-ünnepek alkalmával országszerte. 

Átmegyünk a portájuk mellett lévő, háromszobás, tornácos parasztházba, amit a családja a múlt század végén vásárolt meg. Rozi néni fiatalkorában megőrizte dédszülei ruháit, régi eszközeit, hogy megmutathassa majd az utókornak ezt a gazdag kulturális örökséget. A Bölcsőtől a sírig tárlaton nem csak egy palóc család mindennapos és ünneplős ruháit teszi közkinccsé, emléket állít a paraszti életformának is: miből éltek, hogyan ünnepeltek, gyászoltak. Babaháza nemrégiben bekerült a Nógrád Vármegyei Értéktárba. 

A kiállítótérben a nagyszülők életébe nyerhetünk betekintést, a libalegeltetéstől a mezőgazdasági munkákig. Látunk népviseletbe öltöztetett kisbabát a bölcsőben, továbbá leány- és asszonyi viseletet. A falon a Máriás csoport képe függ, a bejáratnál Rozi néni és lánya gyönyörű, palóc népviseletben készült fotója. A küszöbről még egyszer visszafordulok, s az idős asszony életének, szívvel végzett munkájának szépsége tekint vissza rám. Lelkét őrzi a rimóci babaház – most és mindörökké…