Csinálom, mert szeretem

Pálfi Imre Berettyóújfaluban született 1941. január 12-én. Másfél éves volt, amikor édesapja meghalt a hadifogságban. Hat osztályt végzett, mert dolgozni kellett, de ezt később sikerült pótolnia, s a nyolc osztály után kőművesnek tanult, majd elvégezte az egyéves magasépítő tanfolyamot. Ötvenhét évet dolgozott a szakmájában, ebből csaknem 15 esztendőt nyugdíjasként – az egykori félárva gyerekből elismert művezető lett. Akkor hagyta végleg abba, amikor a nagybeteg feleségét gondoznia kellett. 

– Nyolc éve, hogy Ilonka meghalt – mondja, miközben az udvarról a kert felé tartunk. – Két gyermekünk született, a lányunk Egerben tanárnő, a fiunk itt a városban, az OTP-nél dolgozik. A lányunknál kettő, a fiunknál egy unokánk van, mind a hárman fiúk. A magányt nehezen viseltem, rossz volt egyedül a feleségem halála után. Erzsike, az élettársam tizenegy évvel ezelőtt veszítette el a férjét, öt éve, hogy együtt vagyunk. Neki is van két gyermeke és négy unokája. Sokkal könnyebb így, hogy az ember szólhat valakihez, és mindent megbeszélhetünk. Megszokta a munkát ő is gyerekkora óta, megértjük egymást. 

Erzsike, aki párjánál hat évvel fiatalabb, jöttünkkor éppen csirkét pucolt, de a kertbe ő is velünk tart. A vége lenyúlik a Berettyó egyik holtágáig, amelyben víz már nincs, pedig harminc évvel ezelőtt Pálfi Imre még abból öntözte a kertjét. Most a kútjából öntöz, mert anélkül nem megy, az eső évről évre kevesebb. Az elmúlt hetekben viszont hál' istennek volt elég, s ez meg is látszik a kerten: gyönyörű a saláta és minden növény. 

Az 550 négyzetméter nem kis terület, különösen, ha valaki ásóval „méri”. S persze nem csak „piszkálgatni” kell, hanem felásni rendesen, leforgatva a komposztot, a trágyát. Aztán jöhetnek a vetemények, van, ami már ősszel, de a java tavasszal: a salátán kívül – amelyet már március második felében szedni lehetett – termelnek krumplit, zöldborsót, hagymát, zöld- és szárazbabot, cukkinit, paradicsomot, sütőtököt, s amit még éppen jónak látnak. Krumpliból – melynek sorai a zöldborsóhoz és a hagymához hasonlóan salátával váltakoznak – tavaly több mint hat mázsa termett, jutott belőle bőven az egész családnak. A fákon dió, szilva, barack terem – az utóbbi azonban az idén sajnos megint lefagyott. S van egy szép nagy kocsányos tölgy is az udvar és a kert határán, mutatja a gazda büszkén: a fiával egyidős, a születésekor, 1975-ben ültette. 

– Csinálom, mert szeretem – egyenesíti ki a derekát Pálfi Imre salátaszedés közben, elnézve a holtág túlpartján egyre szaporodó parlagterületek felé. – Csak az a baj, hogy a termés egy része a nyakunkon marad. Nem volt ez mindig így, valaha vittem a piacra, eladtam a zöldségesen keresztül, ami nekünk nem kellett. Adtam ingyen is, örültem, hogy jött érte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. De nyolc-tíz évvel ezelőtt kezdett megváltozni a helyzet: sokaknak egyre inkább csak az kell, amit az üzletben a polcról levesznek. Mintha ott teremne az „élet”. Azt hiszem, hogy ez a két dolog, a parlagon maradó kertek meg, hogy „menjünk csak a boltba” nagyon is összefügg. Régen itt a környéken minden darab föld meg volt művelve, most meg... Félek, hogy egyszer nagy árat fizetünk ezért. 

Mikor kezdett eltűnni a földszeretet? – sokat gondolkodik ezen. Az ő nemzedékükből a Rákosi- és a Kádár-rendszer nem tudta kiölni, akik a paraszti sorból kikerülve más pályát választottak, a földet azok sem feledték. Egy példát említ: egy kórházi építkezés művezetőjeként egyszer három orvosprofesszorral beszélgetett, akik kíváncsiak voltak, hogyan haladnak a munkával. 

– Mikor megtudták, hogy „hajdú-bihari parasztgyerek” vagyok, szinte egymás szavába vágva mesélték az életüket – nevet. – Mind a hárman földműves családból jöttek, és gyerekkorukban kapáltak, szénát gyűjtöttek, állatokat őriztek, amire hatvanévesen, főorvosként, tanszékvezetőként, igazgatóként is büszkék voltak. S most van, aki falusi gyerekként azt se tudja, mi a különbség a búza és az árpa vagy a kertben a cseresznye és a meggy között, miközben „ki se látszik az okostelefonból” – csóválja a fejét. – A föld szeretetét ma már sajnos nem lehet csak úgy „átadni” a gyerekeknek, az unokáknak, mert – tisztelet a kivételnek – ezer dolog sokkal jobban leköti őket. 

Pálfi Imre különben iskoláknak, kórházaknak is szívesen adná, amit termel, csak ne vesszen kárba. De mostanában ez az út is bonyolult és bürokratikus, és a vége az, hogy ingyen sem kell. Így aztán a kistermelő nehezen boldogul a nagyokkal szemben, bármilyen jó és egészséges is a terméke. 

Az ő kertje azonban nem marad parlagon. Felszántatja kistraktorral, ha már nem bírja az ásást, s meglehet, hogy zöldségből csak annyi lesz, amennyi elfogy a családban. A terület többi részét meg beveti lucernával, az jó a talajnak – igaz, jószág is kellene hozzá. De az egykori állatállomány náluk is már csak emlék, a baromfin kívül csak azt a két disznót tartják, amit télen levágnak... 

Áll a kertben Pálfi Imre, s látom, gondolatban messze jár. Majd csendesen csak annyit mond: – Anyai nagyapám kilencvenhat évet élt, édesanyám kilencvenet. Bízom benne, hogy még nekem is lesz pár évem. 

– A házat is a két kezemmel építettem – mutatja még búcsúzóul, amikor az udvaron kifelé ballagunk. A kézszorítása erős. Holnap folytatja a munkát, amit ma abbahagyott...