Múltat kutat, jövőt keres

Anyai nagyszülei kisbérlő földművesként 225 holdon gazdálkodtak a trianoni határon túli Ragyolcon. Ő Karancsalján született, 1948-ban. Édesapja bányaművelésből élt, a közeli Szorospatakra járt dolgozni. Gyula négyesztendős múlt, amikor a családjával átköltöztek Bátonyterenyére, amely máig otthona. 

A bányavárosi iskolába járt, ott került kapcsolatba a szívéhez máig közel álló könyvekkel. Legelsőként az akkoriban még önálló településként létező Maconka könyvtárába iratkozott be, tízévesen. Az azóta eltelt 67 év alatt 37 könyvtárból kölcsönzött könyveket. 

Öntudatos, elszánt fiatalemberként képes volt akár kétszáz kilométert is utazni néhány őt érdeklő kötetért. A mesék mellett ifjúkorától fogva rengeteg történelmi könyvet olvasott, és először régésznek készült. De az iskolai eredményei lehettek volna jobbak. Végül szobafestő szakmát szerzett. Egész életében kétkezi munkából élt, de az sohasem szorította háttérbe a szenvedélyes érdeklődését a magyar irodalom és a történelem iránt. 

A népdalok szeretete és a hazafiasság fontossága ifjúkorában vált élete részévé. Emlékszik, hogy parasztasszony édesanyja, akinek nagyon szép hangja volt, kapálás közben milyen szomorúan énekelte: „Kossuth apánk, édesapánk, ha lenézne az égből…” Akkoriban volt két parasztember a faluban, Kapás Feri és Babicska Pali bácsi, akik a kocsmában a hazaszeretetről szóló, hasonlóan gyönyörű nótákat daloltak – Gyula lelke beleborzongott, amikor őket hallgatta. Bekerült a helyi népdalkörbe, és amikor a katonaság után elszegődött a külszíni bányaüzemhez dolgozni, ott többedmagával férfikórust alapított. 

Történelmi témájú előadásokra járt, a hallottakról bőséges feljegyzést készített. Akkor döbbent rá, hogy a múltunk sokkal izgalmasabb, mint ahogy az iskolai tankönyvekből addig megismerhette. Elmélyült a szülőföldje, a bátonyi ófalu történetét bemutató Bene László amatőr helytörténész könyvében, majd dr. Szomszéd András főlevéltáros kitűnő tanulmányában, amely az ezredfordulón látott napvilágot, Zagyva mentén egybekelvén címmel. Mindkettőt nagy szellemi értékkel bíró munkának találta, ámbár a falu bronzkori múltjáról az egyik egyáltalán nem tett említést, s a másik is csak néhány mondatban, érintőlegesen szólt róla. 

Kötelességének érezte, hogy amit tud, azt leírja. Egy nála pár esztendővel idősebb ismerőse látta és elmesélte, hogy amikor a bányában dolgozók építették a szénosztályozóból a fővonalra kivezető vágányt, csontok kerültek a felszínre. Kutató régészek szerint egy bronzkori temető volt egykor itt, csaknem ötezer sírhellyel, vagyis már abban a korban is nagy lélekszámú település állt ezen a helyen – mondja az idén 77. életévét betöltő férfi, aki a tudományos forrásokat összegyűjtve Az elfeledett falu címmel megírta Nagybátony bronzkori történetét, Krisztus előtt 1500-ig visszame­nően. 

A magyarság életfájának romlása című könyve Szent István királyunk haláláig repíti vissza az olvasót, s a történelmi események mellett a Palócföldön élő emberek életét is bemutatja. A 2017-ben megjelent Mesél a múlt a Zagyva mentén című kötete pedig betekintést ad az egykoron itt élt népek mindennapjaiba, ősi hitvilágába. S még kézirat formájában pihen a fiókjában a negyedik kötet, amely történelmünk egy újabb kori részletét tárja fel kutatásai alapján, személyes, megrázó történetek által. 

A képeslapgyűjtés szépségeit a nyolcvanas években fedezte fel. Alapító tagja volt a Képeslevelezőlap-gyűjtők Egyesületének, s múltőrző emlékeinek darabszáma a csereberék által, illetve antikváriumi vásárlásoknak köszönhetően egyre duzzadt. Volt, családoknál úgy vállalt munkát, hogy cserébe képeslapokat kért. 

Az évek alatt ötezer képeslapot gyűjtött, amelyekből 1985-ben megnyitotta az akkori háza régi terménytárolójának átalakításával a saját magánmúzeumát. A teljes gyűjtemény főleg hazánkat mutatta be, de szinte minden ország megjelenik a lapokon. A múltőrző kincsek közül kilencszáz darab, állandó kiállítás keretében Nógrád vármegye történetéről mesélt, az őskortól 1950-ig. Akadtak köztük elképzelt őskori jeleneteket, településrészeket idézők, de régészeti kutatásokat és viseleteket bemutatók is. Igazán különlegesnek számított például az, amelyik lámpával hátulról megvilágítva olyan volt, mintha felgyúlt volna a fény a képeslapon megörökített város épületeinek ablakaiban. 

Amikor 2008-ban a család másik házba költözött, ott nem volt elegendő hely az akkorra már több mint 42 ezer darabot számláló gyűjteménynek. Vendéglátóm azt szerette volna, ha az megmaradhat a régi parasztházban Bátonyterenye kulturális örökségének fontos részeként. De ez ügyben a helyi önkormányzattal nem sikerült egyezségre jutnia. Így ez az érték, amely 2016-ban megkapta a Nógrádikum díjat, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban lelt otthonra. 

Barják Gyula kissé keserű szájízzel említi, hogy amatőr helytörténészként élete munkájáért helyben máig nem kapott kitüntetést, de úgy véli, hogy igyekezete nem volt hiábavaló, hiszen tartást adott neki és megerősítette hazaszeretetében. Makacsul vallja, hogy meg kell becsülnünk az értékeinket, mert „a jövő felé nem fordulhatunk anélkül, hogy közben nem tekintünk vissza a múltunkra”.