Toronyórával kezdte

Aprócska ez a műhely, a falak roskadásig tele öreg faliórákkal, a pulton alkatrészek tömege, mögötte pedig egy éjjeli lámpa fényében maga a mester. Fél szemén nagyító, az asztalon egy szétszedett óra, és ismerősként üdvözli a belépő krónikást. Van már talán tizenöt éve is, hogy utoljára nála jártunk, de emlékszik a találkozásunkra, pedig volt nála azóta már több ezer vendég. De nem mindenki írt róla újságcikket a Szabad Földbe!

Órákat hoznak inkább az emberek, meg pusztán csak kíváncsiskodnak. Mert nincs ma már órásmester szinte sehol Európában. Illetve órásmester van, csak a javítani való szerkezet kevés. Ha elromlik, sokan egy­sze­rűen­ csak eldobják az órát. Mert nem úgy, mint régen, ma már elektromos kütyük vezérlik azokat is, alig-alig gyártanak mechnanikus szerkezetű órát. Pedig azok az igazi mesterművek, azoknak lelkük van, ezek a modern szerkezetek meg mintha az űrből jött robotok lennének. 

De azért Turbucz István nem panaszkodik. Így is félóránként rányitják az ajtót, turistaszezonban pedig mindig van nála valaki. Van, aki csak nézelődik, gyönyörködik a régi szerkezetekben, de sokan jönnek kisebb hibákkal is. Gond van az óra fedelével, szíjával, meg ilyesfélékkel keresik általában a mestert mostanában, aki többek közt szemüvegkeretek javítását is vállalja. Ám sokan csak azért jönnek, hogy hallgassák a pályán pont ötvenöt éve lévő vendéglátónkat. 

– Apám is órásmester volt, ott a mesterlevele és az iparigazolványa. Pontosan 1956. október 23-án állították ki, akkor került ide Tokajba. Nála kezdtem tanulni a szakmát, tőle tanultam a legtöbbet – meséli. – Amúgy nem is ez az eredeti szakmám, épületüvegesnek tanultam. Gyermekkorom óta ugyanis szemüveges vagyok, s emiatt nem vettek fel órástanulónak. Taktaszadán laktunk, apám sokáig onnan járt be Tokajba, aztán 1960-ban költöztünk be, én pedig tíz évre rá álltam vele össze óráskodni. 
De persze nem húszévesen látott először órát! Nevetve idézi fel a gyermekkorát, amikor az volt a feladata, hogy biztosítsa a katolikus templom toronyórájának járását, hiszen az nem járt csak úgy magától. Olyan tizenkét éves lehetett, s mindennap iskola után az volt az első dolga éveken át, hogy felmásszon a toronyba, s egy korcsolyakulcshoz hasonló szerszámmal felhúzza az órát. Ment is szépen, ma már azonban az is kvarcvezérlésű persze, de megvan még azért a régi, jól bevált mechnanikus szerkezet is. Majdnem kiselejtezték, de aztán főleg Turbucz István javaslatára megőrizték, hiszen mégiscsak egy muzeális csodáról van szó. 

A műhelyt már vagy negyven éve béreli, ezalatt isten tudja, hány ember tért be hozzá. Voltak köztük híres emberek is, de ez Turbucz Istvánt nem nagyon izgatja. Neki minden ember egyforma, s mindenkinek segíteni akar. De ahhoz, hogy segíteni tudjon, az kell, hogy szeresse a szakmát. Hogy érdekeljék a kihívások. Ahhoz pedig kreativitás kell. A hetvenes években pél­dául,­ amikor bejöttek a kvarcórák, itthon nem állt rendelkezésre semmi szakmai kiadvány. A mestereknek maguktól kellett rájönni a rejtett fogásokra. Vendéglátónk is számtalan éjszakát eltöltött az újfajta szerkezetek tanulmányozásával, s nem is sokáig bujkálhattak előle a hibák. De azért persze voltak olyan órák is, amelyeken ő sem segíthetett. Nem a tudással volt baj – hiányoztak az alkatrészek. Most is előfordul ilyesmi, de általában megoldja a gondot. Sok órát csak azért tart, hogy alkatrészeket nyerjen tőlük, melyeket aztán más órák rendbehozatalához használ. 

Ötvenöt év nagy idő, ezalatt százszor is ráunhat az ember a szakmájára. Meg is kérdezzük, hogy ő sose akart váltani? 

– Hát egyszer majdnem – mondja mosolyogva. – De akkor se szakmát, hanem várost. Volt ugyanis apámnak egy nagyszerű mestere Szerencsen, Guttman Sándor, aki a háború után kikerült Belgiumba. Antwerpenben lett gyémántcsiszoló. És üzent nemegyszer apámnak, hogy ha te már nem is jössz, engedd el a fiadat hozzám. Meglátjátok, nem lesz gondja a villanyszámlára. De aztán mégiscsak maradtam. S nem bántam meg. Igaz, nem gazdagodtam meg, de a villanyszámláimat azért ki tudtam fizetni mindig. 
Ráadásul meg is becsülték szeretett városában. Nemrég megkapta a „Tokaj büszkesége” kitüntető címet is.