Amerre a Túr kanyarog

Üzent Kömörőből a cimbora, hogy menjünk azonnal, mert virágzik a keltike. Pontosabban a fődi orgona, aminek ugyan odvas keltike a hivatalos neve, de Kömörőben mindenki fődi orgonának mondja. Már az erdőt kettészelő kövesút közelében lecövekeltünk a gyönyörű virágok láttán, a cimboránk azonban nem hagyott nyugton minket. 
– Gyertek, gyertek, majd a gyertyánosban fotózkodjatok! 

Mondhatta persze, mert olyanok voltunk, mint a lakomára betévedő éhes ember. Az is leragad az első tálnál, hiába biztatják, hogy beljebb sokkal finomabb étkek vannak. Mi is megálltunk, lehasaltunk minden komolyabb virágfoltnál, de aztán csak megérkeztünk az emlegetett gyertyánosba, ami abban különbözött a korábbi erdőrészeknél, hogy itt hiányzott az aljnövényzet. A pompás, százéves tölgyek vastag gyertyánokkal váltakoztak, az aljukat meg kétarasznyi magas lila, piros, fehér virágszőnyeg borította. Ameddig csak ellátott a szem, mindenütt keltike nőtt. Az ember megbabonázva nézte a csodát, s egyszerűen nem mert tovább lépni, nehogy kárt tegyen benne. 

Egy terebélyes juharfa alól gyönyörködtünk a pompás látványban, amikor messze előttünk mintha megcsillant volna valami. 

Kérdően néztünk a cimborára, aki jó ötven éve járja ezt az erdőt, ismeri tán minden fáját, hogy mi az ott elöl, mire azt felelte, hogy a Túr. – A Túr? – csodálkoztunk. De hiszen annak jóval messzebb kéne lenni. Erre pedig az volt a válasz, tudhatnánk, hogy a Túrnak több száz kanyarja van, mire eléri a Tiszát. De ha nem hisszük, üljünk egyszer csónakba, s evezzünk rajta végig. Megismerjük majd a magyarok istenét. 

Ezt nem tudom, mire érthette a barát, de mire a vízhez értünk, s megálltunk egy hatalmas, villám sújtotta vadkörtefánál, valami elkezdett derengeni. Hátrafordulva pedig, meglátva a nagy legelőn túl a kömörői templomtornyot, egykettőre megvilágosodtam. Hát itt én már egyszer jártam! Itt fogadtam meg, hogy ha ezt a túrát túlélem, én kajakba többé soha nem ülök. 

Pedig micsoda ambícióval vágtunk mi abba az expedícióba! Nyughatatlanságáról híres kollégám bulgáriai nyaralásáról egy igazi gumikajakkal tért haza, ami akkor, a kilencvenes évek elején nagy szó volt ám, mert nem volt még akkor divatban a vízi turizmus. Csak néhány, hozzánk hasonló hóbortos alak járta a vizeket, ám milyen hosszú a Túr, a Szamos, a Tisza, nem találkoztunk mi élő emberrel soha a vízen. 

A Túrt szemeltük ki a kajak felszentelésére. Nagyhódoson szálltunk vízre. Gyönyörű szép nyár volt, a víz meg sebes, vitt bennünket a sodrás, csak kormányozni kellett a hajót. A homokos partokon meg-megálltunk, fürödtünk, horgásztunk, s alig pár óra alatt meg is érkeztünk első állomásunkra, a sonkádi Kis-Bukóhoz. Nyíregyházi kollégáink már vártak minket. Jött a gátőr is, hozta a pálinkát, a bográcsot… Jól éreztük magunkat, valamikor éjféltájban tértünk nyugovóra. 

Morcosan ébredtünk. Mert az este nem költöztünk át az Öreg-Túrra, most kellett áthurcolkodnunk, ami nem könnyű feladat. Sonkádnál kettéválik a Túr. Az ásott ága megy Szatmárcseke alá a Nagy-Bukóhoz, az eredeti, öreg ág pedig Nagyar, illetve Olcsvaapáti felé. Mi meg pont arrafelé mentünk. A sonkádi zsilipnél meredek, köves a part, s forog a víz, a kajakba lépni pihent fejjel is kockázatos. Tudtuk mi ezt, de beleléptünk. Be is fordultunk nyomban a fortyogó vízbe. Szerencsére a drága fényképezőgép a nyakunkban volt, a vizeskannát, elemózsiás­szatyrot meg kiforgatta a partra a víz, így folytathattuk az utunkat. Túristvándi volt a cél. Légvonalban olyan húsz kilométer. Az semmi, legyintettünk, csak azt felejtettük ki, hogy az ezer kanyar miatt vízen az út majdnem a duplája, közben millió bedűlt fa, sássziget, öreg, leroskadt fahíd. És itt már nem rohan a folyó, csak cammog, végig húzni kell az evezőt. 

Este volt már, mire Istvándiba értünk. Leroskadtunk a malom mellett, s el is aludtunk nyomban. Ki gondolta, hogy másnap még nehezebb út vár ránk? Pedig az előző nap bonyodalmaiból igazán tanulhattunk volna. Ha másból nem, hát abból, hogy minél messzebb kerültünk a főágtól, annál lassúbb lett a folyó, s több a bedűlt fa. S minden, utunkban álló fánál a hajót partra kell ráncigálni, ahol nyakig érő csalán, sűrű kökénybozót várja az embert. És persze sok milliárd szúnyog. 

Én már legszívesebben visszafordultam volna, főleg kollégám egyre jobban elkámpicsorodó arcát látva, de innen már nem volt visszaút. Pláne, mikor úgy délután két óra tájban kimászva a partra egy öreg vadkörtefa alól megláttam a kömörői tornyot. Innen már a torkolat nem több tíz kilométernél! Persze a nagyari, az apáti van tán harminc is, oda legfeljebb holnap estére érnénk. Nagyar alá viszont még ma, napszálltára. Arra is kormányoztam a hajót, s valóban, még alig alkonyodott, mikor kikötöttünk. Tüzet raktunk, aztán leheveredtünk mellé. Már majdnem aludtam, mikor meghallottam a társam hangját. 
– Na, jövőre lemegyünk Apátiig? 
– Hogyne – motyogtam. – Majd ha azt a vadkörtefát táncolni fogom látni. 

∗

Persze, azóta se láttam táncolni azt az öreg vadkörtét. S meglehet, nemhogy táncolni, de sehogy se láttam volna már, ha nem hív a cimbora, hogy gyere, mert virágzik a fődi orgona.