Boldog borzderesek

Sonkád kicsi falu a keleti országrészben, közvetlenül a Túr partján. Gyönyörű természeti környezettel áldotta meg a teremtő, aki csak egyszer is eljut ide, sose fog elvágyódni. Alighanem ezt gondolja Csöpi is, aki tíz éve került Sonkádra, s minden bizonnyal áldja a sorsot, hogy ide vezérelte. Csöpi egy igazi kárpáti borzderes tehén, s mikor Sztároszta Anetthez került, nem állt másból, csak négy pipaszár lábból meg egy hatalmas fejből. Szóval rettenetes állapotban volt, csont és bőr, nem sok hiányzott ahhoz, hogy örökre búcsút mondjon a kövér legelőknek. 

– Mondjuk a kövér legelőknek már korábban búcsút mondhatott, isten tudja, mióta éheztették szegény párát – fogad bennünket a sonkádi tanyán a megmentője, aki a Polyán Egyesület közreműködésével vette magához a jószágot, melyet előző gazdája elhanyagolt. 

A 2008-ban alakult Polyán Egyesületnek az volt a célja, hogy bebizonyítsa, lehet a természettel együttműködve gazdálkodni. A Kis-Magyarországról már szinte teljesen eltűnt őshonos magyar szarvasmarhával, a kárpáti borzderessel gondolták ezt véghezvinni, s fáradságot nem kímélve sikerült is több mint száz jószágot beszerezni a határon túli vidékekről, az Észak-Kárpátok karéjából, főleg Máramarosból, Bukovinából és Moldvából. Ők hirdették meg a „Tehenet vissza a háztájiba!” elnevezésű programot is, amit az egyesület elsősorban két vármegyére, Szabolcsra és Borsodra kiterjedő szarvasmarha-kihelyezéssel, valamint a háztáji szarvasmarhatartás népszerűsítésével valósított meg. A program során szép sikerek születtek, de sajnos előfordultak olyan esetek is, amikor vissza kellett venni a tehéntartó családtól a jószágot, mert mostohán bántak vagy egyáltalán nem törődtek vele. 

Egy ilyen elhanyagolt, mostoha sorsú borzderes volt Csöpi is, aki viszont Sonkáddal meg Sztároszta Anett-tel megfogta az Isten lábát. Igazi, szabad életet élhet, s ráadásul még szeretetet is kap. Rendelkezésére áll egy háromhektáros, egykor diófákkal beültetett legelő, ahol akkor, s annyit eszik, amennyit csak akar. S pár kecskén meg egy bivalyon kívül a saját családjának nem kell senkivel osztoznia… Legfeljebb egy-egy búbos bankával, seregéllyel, énekes rigóval…, meg egy nagy kan nyúllal, amely egyál­talán nem zavartatja magát, hogy a bivaly mindjárt rálép, mi meg egyre közelebb megyünk hozzá. 

A borzderesek ma már heten vannak, mindnek Csöpi az anyja. A legkisebb, a pár hónapos Tücsök most is ott van az anyja közelében, s amikor csak teheti, azonnal nekikezd tőgyet keresni. A többiek kicsit tartózkodóbbak, a bivalylány pedig kimondottan bizalmatlan. Nem bírja az idegeneket, a mi láttunkon is nyomban lába közé kapja a farkát, s irány a legelő túlsó fele. Onnan figyeli minden mozdulatunkat, de mikor mi távolabb megyünk, azonnal megindul gondozója felé. Tudja, ott biztonságban van, hiszen az életét is neki köszönheti. 

– A Hajdú-Bihar vármegyei Földesről szóltak egy nap, ha valóban érdekel egy bivalyborjú, akkor menjek, de azonnal, mert elhagyta az anyja, órái vannak hátra – meséli az állatorvosi asszisztensként dolgozó Anett a találkozásuk történetét. – Nyomban autóba ültünk hát, s hoztuk haza a pár napos borjút, teljesen ki volt száradva szegény. A bivalyborjú etetése azonban nagyon bonyolult, mert nem fogadja el a cumit. Nekünk is úgy kellett a szájába csorgatni sokáig a vizet, a tejet, de aztán szépen hozzánk szokott. 

Mazsola, a bivaly már vagy hat éve élvezi a Sztároszta család szeretetét, s nincs egyedül. Anett ugyanis mindent meg akar menteni, ami „cuki”, de mint mondja, azért ma már látja a korlátait. Minden árva állaton ő sem segíthet, de ami tőle telhető, megteszi. Anyagi haszna persze ebből semmi, de ő nem is ezért csinálja. Annyi szeretetet kap pártfogoltjaitól, hogy azt nem lehet elmondani. Néhány évvel ezelőtt például felnevelt egy árva poszátafiókát, akit kis híján felfaltak a tyúkok. Ám jött a megmentő, akinek hálából a függönykarnisról énekelt, s akinek legkedvesebb csemegéjéből, a lisztkukacból is vitt, ha pedig nagyon fázott reggelente, akkor Anett arcához repült, s annak meleg leheletében melegedett. 

De volt árva verebe, rigója, gólyája, s fakopáncsa is, aki úgy szaladgált Anett lába szárán, mint a fákon szokta, s ha nagyon éhes volt, felrepült Anett fejére, és finoman ott kopácsolta, hogy adjon neki enni. Most meg egy Tubi nevű házi galamb színesíti az életét. Hihetetlenül intelligens madár, a mosogatóban fürdik, a radiátoron melegszik, s alig várja, hogy a nevelője vele foglalkozzon. 

Ugyanezt várja azonban minden mentett, s fölnevelt állata tőle, s ő igyekszik is úgy beosztani az idejét, hogy azokra is jusson. A szülői segítség ellenére is bonyolult feladat, ráadásul eléggé költséges, a bevétel meg szinte nulla. De aki hallotta annak a poszátának az énekét, vagy látja a kis borzderes borjú önfeledt ugrálását a zöld füvön, az elhiszi, hogy önzetlenül is lehet szeretni az állatokat. És az se mellékes, hogy mindeközben hozzájárul az ember egy kihalás szélére jutott szarvasmarhafajta megmentéséhez.