Részben firenzei történet

Gyakran sétáltatom a kutyám, s az egyik földszinti lakás ablakából mindig az olasz televízió hangját hallom kiszűrődni. Gondoltam, televízió, hiszen olykor színes fényjáték futott végig a falakon. Verebélyi Éva olasz módra a RAI Uno elkötelezett nézője, most éppen az olasz embereket újra a cataniai régió és Szicília közé már régóta tervezett híd építési problémái foglalkoztatják. Mély ott a tenger, s az ellentétes áramlatok lehetetlenné teszik a szilárd hídalapok lerakását. De a politika mindig szárnyra kelti az elképzeléseket. Aztán az elképzelések hanyatlásnak indulnak: nincs rá pénz a költségvetésben. 

Verebélyi Éva kisebb-nagyobb megszakításokkal 1956 óta él Budapesten, a Józsefvárosban. Édesanyja varrónő volt, édesapja pedig innét kőhajításnyira, az Asztalos Sándor utcában az Erdértnél dolgozott. Verebélyi Éva bőrdíszművesnek tanult, ugyanis a társasházban, ahol éltek, s ahol most is él, egy idősebb lány táskákat, pénztárcákat, brifkókat varrt egykor. Megtetszett neki ez a munka, így 1969-ben a Práter utcai iskolába ment a szakmát elsajátítani, és tanulóként a kézműipari vállalatnál volt gyakorlaton. Szalagon dolgozott, először pénztárcákat készített, majd varrógép mellé ültették, bőröndök gördültek ki a keze alól. 1972-ben végzett, s 1980-ig ott dolgozott a vállalatnál. 

– Egy munkatársnőnek volt egy kis üzlete, oda jártam mellékes jövedelemért bőrt varrni. Egyszer bejött egy fiatalember, mondván, hogy most jött a húgától Firenzéből, és hozott Erikának egy farmernadrágot. A fiatalemberrel tartottuk a kapcsolatot, és amikor egyszer hazalátogatott a húga, neki is bemutatott. Rajta keresztül ismertem meg egy társaságban a Magyarországon járó Piero Parrettit, akinek Firenzében étterme volt. Az első találkozásunkkor feltűnően néztük egymást, sőt szemezgettünk, szemezgettünk, mit is mondhatnék… 

A férfi néhány napos budapesti tartózkodása során néhányszor találkoztak is. Az elsőnél azt mondta, szívesen látja Firenzében, harmadnap pedig közölte, hogy el akarja venni feleségül. 

– Nem is ismertük egymást, hihetetlenkedtem. Végül elfogadtam a meghívólevelét, úgyhogy pár hónapra rá én és a barátnő apukája vonattal mentünk ki Toscanába. Firenzében bemutatott Piero Parretti a szüleinek, majd 1980 júniusában a komoly szándéka jeléül kaptam tőle egy Rolex karórát. 

Beszélgetőtársam hazajött, és a szüleinek elmondta ezt a szándékot. Majd a férfi augusztusban eljött Siófokra, s megkérte a kezét Évikének. Budapesten tartották meg az eljegyzést. 

Kiderült, hogy leendő anyósa gyakran kérdezte kint Firenzében a fiát, mikor hozol már egy lányt haza bemutatni? És ez végre megtörtént. Húsz évvel volt idősebb, mi lesz később? – óhatatlanul felmerült ez a kérdés mind a két családban. De ez nem lehetett akadály, egy évre rá, hogy megismerte, 1980. december 28-án megtartották az esküvőt. 

– Ő volt az én Alain Delonom. A budapesti Royal szállodában volt az esküvő, s a háromnapos nászút. 
Személyautónyi tárgyat összecsomagolva költözött ki Firenzébe, a városmagtól 17 kilométerre található házba. A férje megmondta, nem fog dolgozni. Összeköltöztek az anyósékkal, aki 1897-ben született, így személyében végre egy fiatal került a házba. 

– Anyósom szent ember volt, és mivel apósom 17 évvel fiatalabb volt nála, a mi korkülönbségünket is hamar elfogadták. Megvallom, idehaza 5500 forint volt a keresetem, de beosztottam, éltem belőle. Kint kellemetlen volt, hogy bár ő mindenben ellát, kérni kell tőle pénzt, ha valamit venni szeretnék. Ezért az üzlettársa fiánál bőr­dísz­művesként dolgoztam, és végre az én pénzemből vehettem neki ajándékot. Később mosogatólány voltam a világhírű Ponte Vecchio hídnál található, Buca dell orafo nevű éttermükben. Nagy tárgyakat mosni dobogón állva nagyon nehéz munkának bizonyult. 

Aztán Évát ott kint, Firenzében az otthoni házimunka foglalta le a háromemeletes házban. Minden augusztusban jöttek haza Budapestre, a Józsefvárosba. Közben járták Európát, s a világot, a 25. házassági évfordulójukon a Níluson hajóztak. Majd vettek 2002-ben egy telket Szolnok mellett, Besenyszögön, s az olasz férj ott, a 870 négyzetméteres földön kertészkedett. Zöldséget termesztve, szőlőt telepítve évente hat-nyolc hónapot itthon tartózkodtak. 

Beszélgetőalanyom férje szívproblémák következtében nyolcvanegy évesen, 2019-ben hunyt el. Az ő firenzei házrészét az özvegy eladta az unokatestvérnek, nem gondolkozott azon, hogy Firenzében él tovább, az özvegyi nyugdíja nem elég a kinttartózkodáshoz. Ugyanakkor minden évben ellátogat Firenzébe, sokat sétál a neves utcákon, bemegy a tízasztalos, negyven férőhelyes régi étterembe, ahol szeretettel fogadják. A Józsefvárostól Firenzéig 950 kilométer a távolság.

Nagy szerelem volt – állapítja meg Verebélyi Éva. Hazahozta a férje hamvait, akinek a kívánsága az volt, hogy a hamvai felét egy kis urnában Szolnokon szórják szét, a hamvak másik fele pedig egy budapesti temetőben lett elszórva. Az Ave Maria szólt, mint egykor az esküvőn Luciano Pavarotti olasz énekes előadásában.