Akiknek nem térkép e táj

Induljunk messziről! Manapság egyre többször szembesülök vele, hogy mit jelent az, ha valakinek „térkép e táj”. Erre egyik példa a fővárosi hivatalnok, a telefonos ügyintéző, aki mindenáron jegyzőkönyvet akar írni a „panaszról”, és mint mondja, „harminc napon belül válaszolnak” – ahelyett, hogy jelezné a kollégáinak a városkép mindennapi megjelenésével kapcsolatban felvetett problémákat. Le kellene mosni, fel kellene seperni vagy szedni, gondozni kellene – vagy éppen nem lenne szabad kiönteni, kiengedni, eldobni, hagyni elburjánzani. Ugyanakkor talán nem jegyzőkönyvet kell írni a „panaszról”, hanem le kell hajolni, oda kell fordulni, tenni kell: az embertársainkért, a településünkért, mindazért, akiért és amiért felelősek vagyunk. Mert akik számára fontos a közösségük és mások közösségei, valamint a szűkebb és a távolabbi hazájuk, tudnak méltó módon viselkedni vendégként és vendéglátóként egyaránt, megismerve egymás szokásait és hagyományait. 

Ez utóbbit tapasztalta meg az a néhány tucatnyi ember, akik a Zsámbéki-medencében találkoztak a minap az LII. Országos Honismereti Akadémia tanulmányi kirándulásának alkalmából. A ceglédi konferenciájukról érkezett utazók – miután megtekintették Érd és Budaörs kiállítóhelyeit, valamint a biatorbágyi viaduktot – Pátyot érintve a tájegység névadó településére, Zsámbékra érkeztek. A buszon az is kiderült, hogy felkészülten szálltak fel a járműre, hiszen rengeteg információval rendelkeztek egy-egy helyi nevezetességről. 

A szépen rendben tartott kisvárosban meglátogatták a messze földön ismert, történelemtankönyvekben is szereplő Romtemplomot (a helyiek elnevezése szerint Öregtemplomot). Az egykori premontrei és pálos Isten háza árnyékot adó falai közt Horgos Zsolt alpolgármester mutatta be az építmény múltját, jelenét és várható jövőjét. Igen, szívesebben tartott hosszabb ismertetést, a felmerülő kérdésekre is készséggel válaszolt, mint hogy csupán protokolláris köszöntőt mondjon. A szemléletes előadást követően az egyik világszámot követte a másik: a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült Lámpamúzeum csodás tárgyait is megtekintette a Kárpát-medence távolabbi és közelebbi részéből érkezett kirándulókból álló csoport. 

Zsámbék után jöhettek a szintén szép fekvésű Tök nevezetességei és hagyományai: a falu határában, a medence közepén álló középkori templomrom, a messze földön nevezetes, szépen rendben tartott pincesor, a csaknem százéves, Kossuth-díjas szobrászok alkotásait magán viselő művelődési ház, a mennyezetkazettákkal ékesített, vastag kőfalaival a nyári kánikulában is hűsítő klímájú református templom. Miután a kirándulók kellőképpen elfáradtak, a templomlépcső tövében, a művelődési ház teraszán a Töki Nosztalgia Társaság várta őket vacsorával: hagyományos helyi ünnepi étellel, a „töki takarttal”, vagyis töltött káposztával. 

És itt érdemes visszatérni ahhoz, hogy mit is mutatott meg a helyiek és a vendégek találkozása. Már a szervezéskor látszott, hogy a zsámbékiak és a tökiek egyaránt szívesen fogadják a messziről érkezetteket. Horváth László zsámbéki és Csákvári Rita töki polgármester, valamint Balázs Mónika Csilla, a zsámbéki és Goldsman Tamás, a töki művelődési ház vezetője egyaránt támogatták és szervezőkészségükkel segítették a kirándulók látogatását. 

A Töki Nosztalgia Társaság számára – élükön a vacsora idejére tradicionális helyi viseletben megjelent Horváth Anitával – nem volt kérdés, hogy elkészítik a finom ételt, és terített asztalokkal várják a vendégeket. Elkészítettek több mint 150, káposztával betakart gombócot (amit a tökiek annak idején – még a kevésbé rohanó világban – hagyományosan fehér cérnával is átkötöttek), majd a falu közepén a több mint tíz kiló káposztával együtt egy nagy üstben megfőzték a takartot. Majd arra is volt idejük, hogy nagy kedvvel beszélgessenek a faluba érkezőkkel a helyi szokásokról. 
A vendégek Bayer Árpád, a Települési Értéktár Bizottság vezetőjének köszöntő szavait követően Reisner Tamás helyi borász humoros előadását hallgathatták – természetesen borkóstolóval egybekötve. No nem csupán a szőlőművelés és borkészítés szakmai ismereteibe adott betekintést, hanem a helyi borkultúra kulisszatitkaiba is. Megtudhattuk, mennyi munka van a szőlővel és a borral, mit jelent a János-áldás, valamint mikor és miért hangzik el az „ezt még megiszom, és megyek” mondat. 

Habár a tanulmányi kirándulás fontos szándéka volt, hogy a honismereti munkában részt vevők megismerjék az úti célként kiválasztott tájegység és az ottani települések múltját, jelenét, nem maradhatott el a közösségi élmény megélése sem. Egy délután és kora este alatt ismét kiderült, hogy vendégek és vendéglátók egymásra hangolódva, érdeklődve a másik iránt, közösségként tudják megélni a találkozást. Hiszen számukra nem térkép e táj. Tudnak lehajolni, odafordulni és tenni – embertársaikért, a közösségükért, a környezetükért. Mert a Honismereti Szövetség szerint „a honismeret a közös történelmi sors, a közös kultúra, a szellemi és tárgyi műveltség-javak feltárása”, valamint aki ennek szolgálatába áll, „hagyományápolást, hagyományépítést végez, arra törekszik, hogy nemzedékről nemzedékre átörökítse mindazt, amit a hagyományban, az apáról fiúra szálló szellemi örökségben értéknek tekintünk”. 

Amint Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke is fogalmazott a visszaút előtt: „Jó volt itt lenni és együtt lenni! Megismerni hazánknak ezt a táját is, értékeit és érezni azt, hogy az önök értékei a miénk is. Köszönjük, hogy ma itt lehettünk otthon!”