Szolgálni a falut hűséggel

Otthonában széttekintve egyszeriben belelát az ember életének gazdag, szép évtizedeibe. Kalocsai és palóc mintákkal, kékkel és fekete-fehérrel hímzett vászonkendők, terítők, pokrócok omlanak ki szekrényéből. – A kézimunka édesanyám öröksége – mutat közülük egyet az ügyes asszony, aki úgy érzi, a legkedvesebb ajándék az, amit az ember maga készít másoknak. A falakon trófeák függenek, a férje ugyanis hosszú évekig vadászott, és ő gyakran vele tartott. Óriá­si élményt jelentett számára közelről hallani a madarak dalát, a szarvasbika bőgését. A házuk a falu és az erdő szélén áll, így mintha benne élnének a természetben, amit úgy szeretnek, s ahová – hitük szerint – eredendően tartoznak. 

– Nyolcvan esztendő vízválasztó – mondja. – Visszatekintve elmerengek azon, kinek tartozom azért köszönettel. A szüleimre gondolok, akik több évszázados élettapasztalatot hagytak rám örökül. Hálás vagyok a sorsnak, hogy amikor születtem, a családi egység és az ebben a kötelékben lakozó erő minden gondot legyőzött. Három nemzedék élt együtt akkoriban. Ma is érzem nagymama selyemhajának érintését. Miközben fésültem őt, mesélt nekem a gyermekkoráról és sok minden másról; több száz évet öleltek át ezek a történetek. Emlékszem, amikor nagyapám a térdére ültetett, és Kacor királyról kerekített mondatokat vén ajkain – remeg meg a hangja, ahogy felidézi emlékeit. 

– Abban a korban az élet minden területén rend volt – folytatja aztán. – Beletartozott ebbe a vasárnapi mise ünnepélyessége, az, ahogyan édesapám ápolta a kapcsolatait a barátaival, s ahogy a kor embere csak a szükségeset vette el a földtől és értett a növények megtermeléséhez, feldolgozásához, az állatok gondozásához. Munkában, felelősségben már gyermekként aktív részesei voltunk a család életének. Tízévesen egyedül levágtam a csirkét, levest, pörköltet főztem belőle, és kivittem a szüleimnek a földre, ahol arattak – réved a távoli időbe. 

– Szurdokpüspökiben minden családhoz tartozott egy „lúdalja liba” – mosolyog –, amit a gyerekek hajtottak ki és őriztek a páston. Közben tornáztunk, meséltünk, katonadalokat, népdalokat énekeltünk. Öt kacsakővel (lapos kővel) esteledésig eljátszottunk, máskor megmártóztunk a tiszta és meleg Zagyva folyóban. Befontuk a frissen letört kukoricababa haját, pásztorbotot faragtunk, és azt is jól tudtuk, melyik kertből szakíthatunk paradicsomot vagy épp barackot – meséli Marika néni, aki számára a gyermekkori évek örök élményeket, egész életére szóló emberi értékeket adtak. Akkoriban döntötte el, mivé szeretne válni. 

A hatvani Bajza Gimnáziumban a tanárai még inkább a pedagógus hivatás felé terelték. Érettségit követően a bujáki iskola felső tagozatában magyar nyelvet és irodalmat, történelmet tanított. Emellett úttörő-csapatvezetőként, felnőtt- és gyermeknéptánc-tanítással is kivette a részét a közösség életéből. Ott találkozott a férjével, akivel 1964-ben kötöttek házasságot. Buják után a kozárdi iskola alsó összevont osztályának tanítója lett. Nagyon szerette a nebulóit, akik – ahogy mondja – „olyanok voltak, akárcsak a fák, amelyek egymást kiegészítve nőnek: az egyikük árnyékot ad, a másikuk vizet fog el”. 

Megszülettek a gyermekeik, és a család tizenöt év után hazaköltözött Szurdokpüspökibe, mert úgy érezték, itt tudják kiteljesíteni az életüket. Mária, miután a kecskeméti főiskolán óvónői képesítést szerzett, a bujáki, majd a jobbágyi óvodában dolgozott, mellette az utóbbi településen tanácstag lett, később pedig szülőfalujában polgármesterré választották. Tisztségeiben többet tudott tenni a szegényebb családok gyermekeinek felzárkóztatásáért, ugyanúgy a közösségépítésért.

Emberfeletti igyekezetét a polcán sorakozó megannyi elismerés is bizonyítja: többek között a Kerekes László-díjat, a Nógrád Megyéért Díjat és falujának díszpolgári címét is kiérdemelte. A Szurdokpüspökiért-emlékérmet ezért kapta, mert a Tiszta Életért Egyesülettel együttműködve felújította a helyi Jakab Közösségi Házat, létrehozta a Hanák Kolos Emlékházat, és sokat tett a testvértelepülési kapcsolatok ápolásáért. Továbbá az első Nógrád vármegyei települési értéktár-bemutató szervezője, és többedmagával létrehozta az elődeik értékének otthont adó Múltunk Házát a faluban. 

Sokáig besegített a férje vállalkozásában is, aki exportra seprűnyeleket készített. 1987-től a házuk mellett lévő, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzat jóvoltából létesült úttörőtábor gondozója, szervezője lett. A gyerekvakációk mellett tartottak itt vadászbálokat, és büszke arra, hogy a Duna Televízió az anyanyelvi táborát minden évben itt rendezte meg. Tizenöt örömteli évet töltött el egy olyan munkaközösségben, ahol a kötődés, a szeretet, az egymásra utaltság tartotta meg őket egységben. Sok boldogság megadatott neki, ugyanakkor fájdalmas volt átélni, amikor belelátott abba, hogy egy-egy gyermek milyen szegény sorból érkezett hozzájuk. Mindig őszinte szeretettel fordult feléjük, többükkel máig rendszeresen levelezik. 

– Nyolcvan esztendő vízválasztó – hangsúlyozza elrévedve ismét. – Nem azért, mert az ember nem akarja folytatni az addigi munkáját. Hanem mert fizikai korlátai vannak. A férjem sem fiatal már, igényli, hogy folyamatosan mellette legyek. Ilyenkor úgy érzem, le kellene tennem a vállamról a feladatokat. De egy élet munkáját nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni, a közösséget, amely bízik bennem, nem hagyhatom cserben.