Lélekkel készült sütemények

Újfehértó Karija – a kisebbeknek Kari bácsi – hetvenkét éves már ugyan, de pont olyan fürge és mosolygós, mint 1978-ban, amikor ide került. Majdnem azt is írtuk, hogy olyan fitt is, mint negyvenhét éve, de akkor kicsit szépítettünk volna a dolgon. Kari bácsinak ugyanis tavaly például majdnem sikerült csuklóban lefűrészelnie a kezét. Szerencséjére a kisunokája azonnal hívta a 112-t, a kórházban pedig tökéletes munkát végeztek a sebészek. Igaz, a karján éktelenkedik pár vastag forradás, meg jó nagy gödör is díszíti azt, de ez egyáltalán nem zavarja a mindennapi munkában. Túl van már négy infarktuson is, erről meg annyit mond, nem is gondolta volna, hogy a kórházi kosztnak köszönheti majd azt, hogy megszereti a tökpotyót. 

A tökpotyó neve akkor bukkant fel, amikor a kedvenc ételei után érdeklődtünk, s azt felelte, hogy a „pacalpörkölttől a tökpotyóig, töklotyóig” minden. A pacalt még csak értettük is, meg a tököt is, de potyót, meg lotyót…?! Hát azt nem. De aztán kiderült, hogy az egyik a tökfőzelék, a másik meg a tökleves. 

– És hogyan áll a süteményekkel? – jött a következő kérdésünk. 
– Szeretem. Enni is, csinálni is. 

Ez magától értetődőnek tűnik, pedig nem az. Mert találkoztam én már például olyan asztalossal, aki utálja a fát, s olyan borásszal, aki ki nem állhatja a bort. A pálinkát szereti. De azt nagyon. 

Kari bácsi meg az édességet szereti gyermekkora óta. De nagyon! 
– Rakamazon nőttem fel, ahol apánk volt sokáig az ÁFÉSZ elnöke. És a szövetkezetnek volt egy nagyon jól működő cukrászata, ahová én is gyakran be-betértem. Persze nem csak az illatok kedvéért. Annyira rákaptam, hogy sokszor még este tízkor is benyitottam az üzletbe – mesélte nevetve, majd azzal folytatta, hogy nemcsak enni, de csinálni is szerette a fagylaltot, süteményeket. – Tizenkét-tizenhárom évesen már én magam készítettem a cimboráimnak a fagylaltot. A kertünk végében volt a Nagy-Morotva, ott vágtuk hozzá a jeget. Az általános iskola után magától értetődő volt, hogy cukrásztanulónak álltam, s a vizsgák után cukrászüzembe kerültem. 

Azt mondja, szép gyermekkora volt a Holt-Tisza partján, de sajnos édesanyjuk nagyon korán meghalt. Négyen maradtak félárván, meg kellett tanulnia hamar mosni, főzni, takarítani. Már nagyobbacskák voltak, s kérték az apjukat, hogy nősüljön meg újra, hiszen az édesanyjuk már úgysem jön haza többé, de az apjuk hajthatatlan volt. 

– A mai fiatalok biztosan megmosolyognák, ha hallanák: én bizony húszéves koromban voltam először bálban. A feleségemet pedig egy mátészalkai „cukrászbulin” ismertem meg, s miután nem voltam valami nagy barátságban az apámat követő ÁFÉSZ-elnökkel, könnyen otthagytam Rakamazt, az ottani cukrászüzemet, s követtem a feleségemet Fehértóra. 

Persze itt is a cukrászüzembe került, aztán, mikor jött a rendszerváltás, és eladó lett szinte minden, a Kassai család vette meg a kis manufaktúrát. A feleségével építette fel a kicsike édességvárat, amit ma már a kisebbik fiuk, Ákos vezet. De ezt a vezetést nem úgy kell elképzelni, hogy Ákos ül az irodában, s dirigál. Ákos ma is hajnali kettőkor kelt, hogy nyitáskor teljes legyen a választék. Az apja kicsit tovább alhatott, egészen három óráig. Mi úgy délelőtt tizenegy tájban találkoztunk, s akkorra túl voltak már jó pár vevőn. Akik egyébként nem csak a tortáért meg a pogácsáért jönnek. Itt beszélgetni szoktak az emberek. Ottlétünkkor például bejött egy vidám ikerpár, s a két hölgy egyike megkérdezte, „Emlékszel még, Karcsikám, mikor óvodásokként a térdeden lovagoltunk?”. Egy kisportolt férfi pedig vagy tíz szelet rétes pakolászása közben azt kérdezte, „Karcsikám, már szervezzük a gyermektornát, most is számíthatunk egy kis csomagra majd tőletek?”. 

– Hogyne számíthatnátok – felelte Karcsi. 
De ezt a kérdést talán fel sem kellett volna tenni, hiszen a Kari cukrászat számtalan fehértói rendezvényt „szponzorál”. Mi is így ismertük meg vagy tíz éve. A legendás újfehértói veterán sportolóról, boksz- és futballedzőről, Csukrán Mihályról szóló dokumentumfilm bemutatójára állított be egy szekérderéknyi süteménnyel, s mikor az elfogyott – a bemutatón részt vevő gyermektanítványokat nagyon jó étvággyal áldotta meg a teremtő –, fordult még vagy kétszer, hogy senkinek se legyen keserű a szájíze. 

A hála sem marad el. Ő is tele van ajándékokkal. Mindegyik nagyon kedves, de a legkedvesebbek talán mégis a hűtőszekrény ajtaját díszítő hűtőmágnesek. A fogyatékkal élő gyermekeket foglalkoztató intézet növendékei készítették mindet, akik, ha megjelenik a süteményes tálcáival az intézetben, boldogan rohannak felé, s ölelik át a derekát, hogy „Kari bácsi, Kari bácsi…’” 

Hogy mit illik még tudni a Kari cukrászatról? Hát azt, hogy húszféle sütemény, és semmi hókuszpókusz. Mézes zserbó, krémes, linzer, szóval olyasmik, amiket anyáink, nagyanyáink is sütöttek. Az alkotóelemek? Liszt, cukor, tej – a klasszikus hozzávalók. Meg persze szív és lélek. De hát ezt tudja mindenki Fehértón és a környéken.