Papóhoz jönnek a srácok

És akkor a sportriporter felemelte a hangját. „Kedves hall­ga­tóim,­ a felezővonalnál pattog a labda, mikor a hazaiak apró termetű, de rendkívül technikás kö­­zép­­pályása, Herkules Ronaldóhoz passzolja azt. Roni elegánsan, sarokkal teszi maga elé a lasztit, és megindul szél­vészgyorsan. Kikerüli Dózert, a rátámadó robusztus védőt, s bődületes lövést ereszt meg a jobb felső sarok irányába. A labda azonban a keresztlécen csattan, s egészen a tizenhatos sarkáig pattan, ahol az ördöngös lábú Messi veszi kezelésbe. Ketten támadnak rá, de könnyedén kicselezi őket, s elegánsan a kapu közepébe ível. Ám mégsem zörög a háló, mert Papó, a féllábú kapus megnyújtja a nyakát, s kifejeli a mezőnybe a labdát.” 

Az ominózus jelenetnek én magam is szem- és fültanúja voltam nemrég – Újfehértón. 
Micsoda!? – hüledezhet joggal az olvasó, hiszen a nagy derbiről, ahol összecsapott a két világsztár, egyáltalán nem adott hírt a magyar sajtó. De ne bántsuk ezért az újságírókat. Ez a Messi–Ronaldo-féle meccs ugyanis minden hétvégén összejön Újfehértón. Egy ott élő fanatikus sportbarát, az imént emlegetett Papó, azaz Csukrán Mihály szervezi a játékot a környéken lakó gyermekek részvételével. 
Ottjártunkkor, egy szombati napon valami iskolai rendezvény miatt­ csupán négyen tudtak eljönni a meccsre, de ők amúgy is a Csuk­rán-féle suli leglelkesebb látogatói. A második osztályos Filep Botond, azaz Herkules, a hatodikos Filep Zsombor, vagyis Dózer, valamint a negyedikes ikerpár, Szemán Milán, azaz Ronaldo, és Szemán György, azaz Messi. 

Jártunk mi már a Csukrán-féle pályán vagy tíz éve, nem sok minden változott azóta. A fél teniszpályányi tornaterem fala drótból, a tető bádoglemezekből áll, a padló meg durva betonból van, és ki-be jár rajta a szél. Csukrán Mihály építette vagy húsz éve az összekuporgatott pénzéből, hogy bokszolni, focizni tanítsa a környékbeli fiatalságot. Misi barátunk már húszévesen országosan jegyzett sportember volt, többek között országos bajnokságot is nyert a Vasas ökölvívócsapatával. Nagymenő volt ő akkor Pesten, de aztán őt is elkapta a gépszíj. 

– Bizonyítanom kellett, nekem, a kis vidéki srácnak a nálam jóval idősebbek előtt, s én bizonyítottam is. Ittam, verekedtem, játszottam a nagyfiút, de aztán hamar benőtt a fejem lágya, s idejekorán felszámoltam mindent Pesten. Jöttem haza, Fehértóra. De ebben bizonyos családi körülmények is közrejátszottak. Anyám ágyban fekvő beteg volt már akkor, apám meg, mit szépítsem, nem nagyon törődött vele – vallott nekünk erről az első találkozásunkkor, amikor már állt és „működött" a megálmodott sportpálya. 

De írhatnánk sportiskolának is, mert Papó, ahogy a fehértói gyerekek nevezik Mihály barátunkat, nem csak focizni, bokszolni, kempózni tanítja a fiait, lányait. Hanem tisztességre, becsületre, igazmondásra is. Nagyon büszke persze arra is, hogyha tanítványai éremmel jönnek haza a versenyekről, meg ha focista fiait beválogatják a vármegyei válogatottba, de arra a legbüszkébb, mikor az iskolából dicsérettel jönnek haza. Pedig ezt az amúgy is nagyon lapos pénztárcája is bánja. Mert ő bizony egy-egy jó széria után süteményestállal fejezi ki elégedettségét. 

Hol a pályán, hol a pálya melletti házában történik a lakoma, aminek mi is részesei voltunk legutóbb. A mézes zserbó majszolása mellett azért a falakon meg a szekrények tetején sorakozó oklevelek, kupák se kerülték el a tekintetünket. Meg az a bekeretezett „dokument” se, amit az egyik barátja állított össze a sportsikereiről. Mert a pesti évek után se hagyta abba a sportot. Sőt, akkor kezdődött csak igazán a komoly munka. Az önként vállalt edzősködés mellett a futás töltötte ki minden szabad idejét. Nem is akármilyen eredményekkel. Több mint hétszázszor futotta le a maratoni távot. S volt úgy, hogy hátrafele menve, ugrókötéllel a kezében. 

– Olvastam valahol, hogy egy francia ember hátrafele futva teljesítette a távot, s el volt ájulva tőle a fél világ. Ó, apám, gondoltam, hát ez semmi. Próbáld meg ugyanezt ugrókötéllel! Mint én Szabolcsban, Újfehértó meg Nyíregyháza közt. Nem mondom, megerőltető feladat volt, de teljesítettem. 

A különös teljesítményre persze felfigyelt a sajtó is. Előbb a hazai, majd a külföldi is. Jöttek az újságírók Csehországból, Lengyelországból, Angliából, Svájcból, meg még a jó ég tudja, honnan, s miután a korábbi fotókon látták, hogy Mihály milyen spártai körülmények közt él, egyik se jött üres kézzel. Egyik futócipőt, a másik dresszt, a harmadik melegítőt hozott – amik vándoroltak át a tanítványokhoz. 

De aztán beütött a baj. Az évtizedes túlterhelés miatt az egyik láb felmondta a szolgálatot. Háromszor is műteni kellett, mégse sikerült megmenteni. Az iszonyatos fájdalmakat még az olyan edzett ember, mint Csukrán Mihály se tudta elviselni, majdnem eldobta az életét. Réges-régi sportbarátai mentették meg az öngyilkosságtól, és lassacskán megtanult együtt élni a műlábbal. 

– Hát, azóta egy kicsit csendesebbek a napok, hogy levágták az egyik lábam – mondja, miközben Ronaldóék folytatják a játékot. – Most már nem tudok annyit menni, mint régen, de egyáltalán nem vagyok magányos. A rokonok, a barátok autóval hoznak-visznek, ide, a pályára meg eldöcögök én magam. S még a kapuba is be-beállok. A fiúk eleinte nagyon féltettek, óvtak, de mióta rájuk parancsoltam, hogy ne sajnáljanak engem, azóta nem kímélnek. Ugyanúgy bánnak velem, mintha meglenne mindkét lábam. De arra azért vigyáznak, hogy a jó lábamat le ne rúgják.